Bársony Bálint sűrű, sötét, szögletes szakállával mint egy ókori meséből kilépő, mosolygó asszír uralkodó áll, rendíthetetlen nyugalmat árasztva, a maglódi katolikus templomban: nepáli hangélményeit önti ránk kacagva, fürdünk benne. Bársony Bálint bekecsben, fehér ingben, széles bőrövével, mint egy székely pásztor, áll a nyáj előtt, két szekkó között (Bűnbeesés–Feltámadás), rendíthetetlen erőt árasztva.

A Hangutazók (1. és 2. kép) megérkeztek, egyenest tán a Himalájáról. Tibeti tálaik hanghullámai hátán a levegő égen át úsztak idáig, bizonyosan. Mert ahogy a juhász-fakír Jäger Dávid vonója nyomán világba zizeg a sarangi-felhő, shakuhachi-szavára égbe kúszik a fenséges Csomolungma, ahogy a kungfu-szerzetes Sas András Hang Drum-csészealja berezonálja a templomunkból az Univerzumot, majd ez az óriás egy gyűszű-csengettyűvel leheletfinoman megpöccinti a világ saroktengelyét is, nem lehetnek kétségeink: repülnek ők, mint a keleti meseakciófilmek legyőzhetetlen hangharcművészei.

Ül közöttük Bársony Bálint, csukott szemmel ül, és uralja a bolygókat: külső és belső Naprendszerünket. Most feláll, felgörnyed, belefeszül szaxofonjával a napszélbe: nem tudod, ő a világ vadakat terelő juhásza vagy a szakállas szélkötő kalamona? Nem, nem, nagyobb az ő hatalma: vörös óriásokat villant és fekete lyukakat fúj égkékre a kisvárosi templomban. Fél órára időtlen időutazókká terel bennünket a három ősmagyar keleti szerzetes pásztor. Fél óra múlva fél év telt el. Ez nem tapsolós zene. Nem is „csak” zene: minek tapsolni? Maga a lélek muzsikál. A szellem. A teremtés. Aki velük röpül, könnyben fürdik, mélységes-melankolikus mosolyban mosdik. Égbe emelkedik. Megboldogul valóban.

A világzene világra szóló követei jártak Maglódon. A Hangutazók hazataláltak. Maglódon is magukra találtak. Megmutatták, rokon a magyar népzene a keleti hangszerrel. Megmutatták, a muzsika mindenható. A lélek egyetemes. Szent.

*

Megkezdődött tehát október 12-én este hatkor a XVI. Vermesy Művészeti Napok négynapos programsorozata Maglódon. Zseniális találmány amúgy: muzsikáljanak együtt néhány napig kisebb-nagyobb tanítványok, művész-tanárok, országos nevű és világhírű magyarok, világvándor külföldiek! Muzsikáljanak együtt, tanuljanak egymástól! Lássák az egészen kicsik, milyenek a valóban Nagyok! Lássák a maglódiak, milyenek máshol! Tóth István az általános iskola művészeti tagozatának vezetője, fesztiváligazgató 16 éve mondja ugyanazt, rendületlenül: légy híve, oh maglódi!

Ne legyenek kétségeink, addig mondja, mondja ugyanazt a magától értetődő igazságot, amíg mindenki el is hiszi, mindenki magáévá is teszi, és végül tényleg teszi, teszi a dolgát. A dolgunk pedig: Muzsikálni. Nagybetűvel ám! Hogy szebb legyen a világ. Élhető legyen. Vegye észre fizikai és szellemi munkás, dolgozó és vezető: ez az ő dolga is. Úgy „Muzsikálni” a maga helyén, otthon és a munkahelyén, hogy szebb legyen a világ, hogy élhető legyen. Együtt. A két kulcsszó bizony: EGYÜTT MUZSIKÁLNI. Ki mivel tud, ki kivel tud.

*

Túri-Nagy János Bach-korált játszott a templom orgonáján a hangverseny elején, a közepén pedig zongorázott Kurucz Levente, művész-tanártársa (3. kép) kacér klarinétjátéka kíséretében. A francia Hatok (Les Six) legismertebb tagja, a „félig kurafi, félig szerzetes” Francis Poulenc művét adták elő. „Nem kis dolog – végighallgatni sem!” – mondta a közönséget is „fényezve” Tóth István. Ami pedig a tanár urak hivatását illeti, azt egyikük közösségi oldaláról érdemes megismerni: »„Ahol a szavak véget érnek, ott kezdődik a zene” – hitvallásában élek húszévesen. A hangszerek királynője az az Isten, amelynek magasztos hangja visszarepít a múltba, de ugyanolyan gyorsan elénk tárja a jövőt, és, ami a legfontosabb, gyönyörűvé teszi a pillanatot. Az én szerelmem ez a csodás hangszer, amely a világ bármely táján is vár rám, mindig és mindenütt magamévá szeretném tenni, és meg is teszem. Szokatlan ebben a szerelemben, hogy minden intim találkozást meg akarok mutatni mindenkinek, had hallják a legfenségesebb szerelmet kísérő, hol követelőző, hol pedig alázatos hangokat.«

Nagy Eszter (4. kép) Oscar Rieding hegedűversenyének két tételét bűvölte a fülünkbe, végül pedig édesapja nyakába borulva igazolta azt a fentebb idézett „tételt” is, hogy a fesztivál értelme: együtt muzsikálva szebbé tenni a világot.

Barta Liza mesterével, Simon Barbara tanárnővel (5. kép) Weiner Leó Rókatáncát adta elő oly játékosan, légiesen, hogy senki sem gondolhatott négykezesre, inkább „négylábasra”, látva is magunk előtt a napfényes réten az ugri-bugri vöröskét…

Az alsósok alkotta Angyalka-Kóruska köré Mácsainé Szegő Klára 6. kép)  ihlető munkája fonta azt a láthatatlan-látható glóriát, amit a templom körvilágítása csak még jobban kiemelt. Simon Barbara kíséretével egyházi énekeket és népdalfeldolgozásokat, Vermesy-dallamokat is röptettek és kikacagtak. „Harangoznak a toronyba’, / Megy a huszár a templomba. / Arany csákó a fejében, / Magyarország a szívében” – kerekedett-kunkorodott a Kóruska-szó az Isten házában. Mentek a maglódiak is bizony, a templomba, és ha arany csákónkat esetleg otthon is hagytuk, Magyarország megmaradt a szívünkben. A Kóruska, a Vermesy-fesztivál, a magyar muzsika meg is őrzi mindörökké.