A Magyar kultúra napját mintegy megelőlegezte az a duplatárlat, amelyet január 18-án, szombaton délután nyitottak meg a Maglódi Művelődés Házában.

Arra emlékeztet bennünket ez a nap, hogy 191 évvel ezelőtt ekkor tisztázta le Csekén Kölcsey Ferenc a Himnusz kéziratát. Egy 91 éves tanárnő gyűjteményes képkiállítása és a figyelmet az 51 éves könyvtárra irányító művészkönyv-kiállítás együtt méltó megemlékezést kínál a maglódi kultúra számára.

A Magyar kultúra napján szokták átadni a pedagógus-kitüntetéseket. Maglódon most ez fordítva történt: egy pedagógus tüntette ki a várost azzal, hogy életének festett-rajzolt lenyomatát és vele hiteles személyiségét elénk tárta. Aligha akad olyan pedagógus vagy itt iskolába járt felnőtt, aki ne mosolyogva beszélne arról, milyen kedves, szép emlékeket őriz "Gizikéről", a kollégáról, illetve "Ripka tanár néniről", a pedagógusról. Ő maga azonban nem szereti, ha nevén szólítják, „csak” a tanár néni megszólítás áll közel a szívéhez, ennyire azonosult a hivatással. Mindezek után elmondhatjuk, hogy nem pusztán egy pedagógus élete munkái sorjáznak a MagHáz kiállítótermének falain, hanem „A” pedagógusé.

Azé a pedagógusé, aki férjével, a hasonló végzettségű Ripka Jánossal közvetlenül a II. világháború után érkezett Maglódra, tarsolyában tanítói és (az éppen akkor megszüntetett) gazdasági tanári képesítéssel. A barátságos Petőfi téri iskolában kaptak lakást és állást. Magyar nyelv és irodalmat, történelmet, ének-zenét, rajzot tanított. És szakköröket tartott, színi előadásokat rendezett, kórust vezetett, dalkört működtetett. Zenei irányítója volt a helyi Páva-körnek, sőt ebben az időben szlovák népdalokat is gyűjtött a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Osztályának. Részt vett a falu hagyományainak megőrzésében, néptánc- és népdaltanítással foglalkozott.

Az autodidakta festő tanárnőnek mindig volt, és még mindig van ceruza és papír a keze ügyében. Főként gazdag, bensőséges pedagógiai és hagyományőrző pályájának örömteli, szép pillanatai elevenednek meg művein, a kiállítás is alapvetően ebből a tematikából válogat. Ripka Jánosné életművét 1995-ben Maglódért Emlékéremmel, 2004-ben díszpolgári címmel ismerte el a település, amelyért mintegy 70 éven át oly sokat dolgozott.

Ha azt a „titkot” keressük, amely a képeken mosolygó gyermekarcok, vidám menyecskék és sugárzó anyák mögött sejlik fel, valószínűleg a világháborúhoz kell visszakanyarodnunk. Egerben laktak akkor éppen, amikor egy este ágyazni indult a hálószobába, de félúton megállt egy imádságra. Egy repeszakna éppen az ágyba csapódott abban a percben, így ez az ima életmentő fohász volt. Ezt a történetet sírva meséli a tanár néni, ha egyáltalán elmeséli. Nem tévedhetünk hát nagyot, ha az életörömtől duzzadó alkotások mögött a hálaadást látjuk, illetve a háború borzalmaival szembeni életigenlést.

Sok képen, különösen az iskolásokat ábrázolón ott láthatók a könyvek is. Ez is összekapcsolja a Ripka-műveket a kiállítótermet megtöltő művészkönyv-kiállítással. De az iménti háborús történet is, így a „…az emberek halnak, a könyvek élnek” közös tárlat cím még érthetőbb. A Kellér Andor idézet azt is megvilágítja, mennyire központi helyet foglal el a könyv a kultúrában, az életünkben. Nem könnyű műfaj a művészkönyvek világa. Ezeket a képzőművészeti alkotásokat többnyire nem lehet olvasni sem (noha ilyenek is láthatók a vitrinekben). A könyv hol kiindulópontul szolgál, hol csak formai köntösül ahhoz, hogy a képzőművész elgondolkoztasson. Egyik legironikusabb példája ennek az a mű (valószínűleg a Ripka tanár néniével ellentétes felfogást sugallva), amelynek borítójába a művész egy csatornalefolyó rácsot illesztett, a könyvtestbe pedig a kifolyót…

A székesfehérvári Szent István Király Múzeum 1987 óta gyűjti a művészkönyveket, tavaly rendezték az ötödik nemzetközi biennáléjukat e témában. A múzeum magyar alkotóinak mozdítható kollekcióját, több mint 50 műtárgyat adtak kölcsön egy hónapra a maglódi városi könyvtárnak, hogy a tavaly 50. születésnapját ünneplő bibliotéka ezzel is felhívhassa olvasói figyelmét a könyvkultúra univerzalitására.

A szombat esti kiállítás-megnyitón Ripka Jánosné „bevallotta”, nagyon nehezen mozdul már, és kicsit félt eljönni a tárlatra. De az a figyelem és szeretet, amelyet tapasztalt, olyan öröm, amelyhez kevés fogható. Ezért is berzenkedett némileg az „életmű-kiállítás” megnevezés ellen. Az ő életműve ugyanis azokban a megnyitón is nagy számban megjelent tanítványokban él tovább, akik még mindig őrzik jó emlékezetükben, és emlegetik egy-egy óráját vagy előadását. Valóban ez a pedagógus életműve. Valóban ez lehet a Magyar kultúra napjának legfőbb mondanivalója is.

* * *

A tárlatot Somogyváry Mihály rendezte a Szeberényi Lajos Baráti Kör segítségével. A megnyitón Mihalusz Zoltán tolmácsolásában elhangzott Kellér Andornak a kiállítás címét szolgáltató „Jancovius és a könyvek” című novellája. A Magyar kultúra napja alkalmából továbbá koncertet adott szombat este a MagHázban a Sonore Kamarakórus Mohai Tibor vezényletével, a Ludas Matyi című táncjátékot pedig a Gorácz József vezette Hajnaltűz Táncegyüttes mutatta be. Az est a maglódi borok mustrájával ért véget.

1. fotó: Kurucz Enikő felvételén középen Ripka Jánosné

2. fotó: be sem fértek az érdeklődők a kiállítóterembe

3–4. fotó: részletek a tárlatról

5. fotó: a művészkönyek egy csoportja