Reggel 7-kor ülök be a strapabíró, fűzöld Lada Nivába. Szikár, kemény és határozott férfi köszönt, Holecz Róbert május eleje óta mezőőr Maglódon.

– Úgy állapodtunk meg, amikor felvettek, hogy magam dönthetem el, mikor és hol kezdek, melyik területen meddig és merre járok – indulunk neki a Nagyhíd mögötti határrésznek, ami elvileg a kolléga terepe. – Ennek a munkának ugyanis éppen az a lényege, hogy a zsivány ne ismerhesse ki a mezőőr mozgását – avat be a „kulisszatitkokba” Róbert. Bárhol és bármikor szembe találhatjuk magunkat tehát vele, hiszen a terepjáróban speciális éjjel látó készülék is rendelkezésére áll. Lekapcsolt lámpával is tökéletesen eligazodik, itt nőtt fel: kutyasétáltatás, biciklizés, határjárás, ahogy ez már a vidéki gyerekeknél lenni szokott (annak idején). Autóval kb. 55 kilométeres útvonalon lehet bejárni a két határrészt.

Ő is hallott arról, hogy a szomszéd várost a megyei kormányhivatal 39 millió Ft bírsággal sújtotta. Állítólag a mezőőr nem volt tisztában a településhatárral, így maradhatott az illegális hulladék a területen. – Én ismerem a „határaimat”. Szerintem minket ilyen veszély nem fenyeg – nyugtat meg. – Kaptam térképet is, és elmondták, elmagyarázták, megmutatták, amit kell. A kollégám, Kovács András sokat segített a terület jobb megismerésében. A szemetelés egyébként valóban nagyon elharapódzott. Meg is mutatom, melyik az a 2 terület, ami különösen meg van fertőzve. Ahol komolyabb az átmenő forgalom, azt gondolják, gyorsan bekanyarodnak, félreállnak, és kidobják az ipari hulladékot. Tettenéréskor le sem tudja rakni az illető, de többször vissza is pakoltattam már a szemetet az autóra, aztán másnap reggel találkozunk az önkormányzatnál. Ha nála a papírt, azaz leadta az illetékes szemétbányának a hulladékot, esetleg megússza a feljelentést. Ha nem ez történik, olyankor rögzítem az adatokat, fotót készítek, és továbbítom a hivatalba a jegyzőnek, aki kiméri a büntetést.

– Mire kell figyelni a szemétlerakókon kívül? – faggatom már a földúton. – Ha nem esett volna tegnap, akkor ezt a szalmát bebálázták volna – mutatja, ahol épp elgurulunk. – Ügyelek rá, hogy semmi ne tűnjön el reggelre. Ha pl. a levágott lucernát nem tudják behordani. Ismerem a maglódi gazdákat, ők pedig látják, ketten is vagyunk már, jövünk-megyünk éjjel-nappal a területen. Örülnek neki, hogy dolgozom. Intenek, megállunk, megkérdezik, mi a helyzet. Használhatom a magánutakat is, ennek, ahol megyünk, az egyik része a szövetkezeté, a másik a gazdáé.

Tavaly éppen a közigazgatási szünet alatt ült rá, szó szerint, egy szabálytalanság miatt a trágyabűz napokig a városra, említek fel egy pikáns esetet, de Róberték erre is fel vannak készülve: úgy beszélték meg Andrással, hogy valamelyikük mindig dolgozni fog, nem mennek egyszerre szabadságra. A szemét ugyanis a hivatali szünet alatt sem kerülhet ki a határba!

Érdekelne, számít-e, hogy mit vetettek az adott területre? – Volt már rá precedens – meséli Róbert –, hogy az esti félhomályban gyerekek mászkáltak a kukoricásban, szóltam nekik, hogy menjenek onnan, mert nemsokára jönnek ki a vadászok a lesre, nehogy baleset történjen! Amikor beáll az ősz, az első hidegekkel, egy bizonyos réteg is fázik, de nem tudja legálisan megoldani a tüzelőjét. A rőzsegyűjtés még nem baj, biciklivel, kézi kocsival össze lehet szedni a lehullott gallyakat.

– Kikkel akad még gond a szemetelőkön, tolvajokon kívül? – kérdezem. – Orvvadászokkal eddig még nem találkoztam – feleli Róbert. – Ha mégis, akkor a helyi vadásztársasággal felveszem a kapcsolatot, megvan mindkettő elérhetősége. A szerelmespárokkal „szintén” az a probléma, hogy a szemetet ott „felejtik”. Ilyenkor a rendszámot feljegyzem, de fő a diszkréció!

Zötyögünk tovább az elnyűhetetlen, ’96-os Nivával. Kiderül, saját tulajdon. Továbbképzésen a kollégák már meséltek olyat, hogy pályázaton szerezték be az önkormányzatnak a szükséges járművet.

– Az állatoktól is kell védeni a termést? – Róbert szerint a vadőr feladata az állatállomány alapos ismerete, ő csak „futólag” látja, hogy itt egy fácán, ott egy nyúl. – Errefelé az egyetlen nagyvad az őz, de az általuk okozott kár jelentéktelen. – Vitatkozni próbálok (és nem is lövök vele nagy bakot): nemrég olvastam az állattartók panaszait, akiknek már nagy számban ragadják el a jószágait, az aranysakálok, állítólag az agglomerációig terjeszkedve. – Én még nem találkoztam aranysakállal – mondja Róbert –, viszont egy lakossági bejelentés szerint az utcán láttak egy példányt a vasút és az erdő között. Fotót is készítettek a lakók, ami valószínűsíti, hogy aranysakálról volt szó. Hosszú hetekig jártam ki, próbálkoztam csaliétellel is, de én még csak olyan nyomot sem találtam, hogy jelentkezne a környéken. Igaz, a nyári időszak miatt táplálék bőven van, miért is merészkedne lakott területre? Ez télen valószínűbb, amikor szűkösek a lehetőségei, ami vonatkozik a rókára is, az inkább előfordul a lakott területen. Most rengeteg a pocok, az apró jószág.

Már Maglód főutcáján autózunk, a Gyömrő, Mende, Pécel felőli, túzbereki határterületre tartunk. Azon merengek, milyen romantikusnak is hathat futólag a mezőőr munkája: üldözésekkel, határbéli bóklászásokkol. Ismerni kell az embereket, az állatokat, a növényeket, az időjárást. Mi is szükséges tehát a mezőőri munkához, kérdezem. – Az erdészeti, vadászati és mezőgazdasági alapismeretek mind elengedhetetlenek – mondja Róbert…, amikor észreveszem az eddig is az orrom előtt, a visszapillantón fityegő bokszkesztyűt és rózsafüzért. – Az ökölvívás egy kis baráti közösségben a hobbim a mai napig – árulja el, és a bütykeit elnézve nem volna védtelen az esetleg agresszíven fellépő, tilosban járókkal szemben. A rózsafüzér viszont felebaráti szeretetre inti: a nagymamától kapta, aki nemrég hunyt el. Most már alaposan szétnézek az autóban: háturól egy puskacső kandikál ki.

– Vadász vagyok, megvan hozzá minden papírom, bizonyítványom, fegyverem. Mindkét vadásztársaságbéli ismerőseim meg szoktak hívni vadászni. Szeretem az állatokat, a házi állatokat épp úgy, mint a vadakat. Akinek ilyen a hivatása, annak elengedhetetlen, hogy ismerje azokat. Ott pl. – mutat ki Róbert az autó ablakán – egy gyurgyalag vagy méhészmadár szállt le…

Megállunk a Hármas-hegy tetején. A levegő is állni látszik, a kilátás páratlan, fenséges csend honol. Majd károgás hallatszik, egy öreg hollópár röpül el a közelben. Csak kettesben, úgy látszik, valami baj érte a költést. Már értem, miért mondta azt Róbert az imént, hogy a munka beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és eleve valahogy így képzelte. Napszítta arca fürdik a szikrázó fényben. – Járom a természetet, kint vagyok a jó levegőn, a szép környezetben – és ennyi. Ennyi az egész: a gyurgyalag, a holló, az állatok és a fák… Vannak még itt egyébként ölyvek, héják, karvalyok is, a legelterjedtebbek az egerésző ölyvek. Bagoly szintén él erre, kis kuvik, erdei fülesbagoly.

Elmélázunk, milyen szép is lenne, ha valaki felkarolná, hogy itt is legyen egy tanösvény! Róbert (akinek a fia is vadász, pontosabban mezőőr nem is olyan messze), szívesen segítene alapos hely- és állatismerettel.

Indulunk vissza. Meglehetősen parlagfüves terület mellett zötyögünk, ezt is jelezni kell a jegyzőnek. Motoros ifjak robognak el szemben. – Velük is volt összetűzésem – említi meg az újabb veszélyforrást. – Amikor az úton jönnek, azzal nincs baj, de ha már a vetésbe hajtanak, azért már szólok.

A Városházához érve azzal búcsúzunk, el kellene már jutni odáig, hogy a határbéli tilosban járókat (szemetelőket, rongálókat, gyújtogatókat, tolvajokat stb.) is jelentsék az arra járók, a futók, kutyát sétáltatók vagy a kirándulók. Ahogy a rendőri mobil hívása temészetes lett mára a városban, a határunk védelme is közös ügy. Kicsiben és nagyban is. Holecz Róbert és Kovács András ezért dolgozik éjjel-nappal.

Ők a maglódi határőrök.

Holecz Róbert: 06/70/458-44-14

Kovács András: 06/30/813-07-46

1. fotó: A Hármas-hegy tetején

2. fotó:Holecz Róbert

3. fotó: Leng a bokszkesztyű és a rózsafüzér

4. fotó: Túzberek autónézetből

5. fotó: A kuvikkép forrása itt