A búcsú elsősorban az Isten színe előtt már megbocsátott bűnökért járó, időleges büntetések elengedését jelenti. Én is megbűnhődtem október 7-én.

„Volt ötféle pálinka, hétféle bor, kétféle kávé, tea, ötféle leves, ötféle mártás, ötféle főzelék, sültből kilencféle, melynek vége-hossza nem volt. Aztán jött a kalács, sütemény, a fekete- és fehér kávé. Elég volt mindegyikből csak egy csipet. Számításom szerint felül volt ötvennél a különféle étel-ital. Tizenötször történt tányérváltás.” Bár a Magyar néprajz 1997-ben kiadott IV. vaskos kötete szerint (571. oldal!) „búcsú alkalmával a vidéki vendéglátás máig hasonló elveket követ”, ha Kováts István kőműves mester nem 1850-ben ebédelt volna egy Buda környéki parasztgazdánál a templombúcsú alkalmából, hanem 2012-ben Maglódon, valószínűleg már nem marad fenn tőle ilyen elámulót lajstrom. 

A búcsú elsődleges jelentése: 'az Isten színe előtt már megbocsátott bűnökért járó, időleges büntetések elengedése'. A templomok védőszentjeinek ünnepe is búcsú azonban, és e templombúcsú adta az ekkor tartott vásárnak is az elnevezést, ahol aztán a népi vallásosság tárgyait előszeretettel árusították: szentképeket, szobrokat, feszületeket, gyertyákat. Azt ma már a maglódi kisdiákok is fejből tudják (vagy nem?!), hogy a katolikus templomot 1936-ban a Rózsafüzér Királynője, azaz Mária tiszteletére szentelték fel, így ehhez kötődve október első vasárnapja a búcsú ideje. A vásárból nálunk szinte kivesztek mára a népi vallásosság értékei, a kacsintós pénztárcákkal egy pulton árult 3D-s képeket fájó szívvel, de határozottan az értéktelen giccs és aljas szándékból elkövetett ízlésrombolás kategóriájába sorolhatjuk. Remélhetőleg kevés fogyott belőlük.

A maglódi búcsú ma már inkább zsibvásár és kihelyezett vidámpark, semmint valódi és értékes, hagyományos vásári forgatag. Az édességárusokon kívül leginkább a fröccsöntött filléres kínai műanyag játékokkal „kereskedők” lepték el most is a Liszt Ferenc utcát és a Nagyhíd környékét. Igaz, láttam egy sapkákat, kiegészítőket kínáló igazi vásározót is – vagy a szemem káprázott?! –, de október 7-én még az ásványárus is az üdítő kivételek közé tartozott. A mezőtúri cserépedényeket kínáló Felszner János felemás érzésekkel adott igazat abban, hogy bizony korpa közé keveredett. Még a gombai vásárban is jobban járt néhány hete. Noha ilyenkor már az időjárás is komolyan befolyásoló tényező, de legalább az alacsony helypénz miatt nem zárt tényleges veszteséggel. Az Óbudáról érkező és nevét-arcát a riporthoz nem adó kékfestőárus kolléga ennél is borúlátóbb volt. Szerinte Magyarországon befellegzett a kézműiparnak. Mivel 5 óra után a szürke fellegek is kiadták magukból a keserűséget a kiadós zivatarral, a mutatós portékájával rossz vásárt csapó úr sebtében összepakolt, és maga is elviharzott. Valami azt súgja, jövőre már nem jön a kalóz DVD-kkel,lakodalmas CD-kel „versenyezni”.

Idén már körhintára is csak az óvodások ülhettek. Hozzánk el sem jött a búcsúk elmaradhatatlannak hitt kísérője, a Fábri Zoltán, Törőcsik Mari és Soós Imre által a nemzeti sors kultikus ikonjává lényegített játékszer. A nagyobbacskák szórakoztatására viszont két adrenalinfokozó monstrum érkezett. Én bizony nem mertem kipróbálni, így nem is tudhatom, miért hívnak ’sólyomnak’ (miszerint Hawk) egy, a függőleges tengelye mentén körbeforgó, ezáltal a vállalkozó kedvű, vakmerő népeket 20-30 méter magasan fejjel lefelé lógató, sőt néha lógva tartó, masinériát. (Talán amiért hollywoodi sztárokat pingálnak naiv vurstlifestők a dodzsemre?!) A levegő égből lefelé potyogni kívánkozva esetleg a szótár más jelentései juthattak volna eszembe: krákog, házaló, svindler stb.

Azt már tudom azonban, miért lett a keresztségben „eXtreme” a neve a búcsú leghátul felépített gépezetének. Igaz, elkövettem a hibát, hogy csak utóbb kérdeztem meg, miként is hívják ezt a mókát, ha már nem merik kiírni. Gondoltam, ha a tízéves gyerekem oda vágyik, előbb nélküle teszek próbát. Azt állította a mutatványos, hogy nem korhatáros a kaland, és 15 éve működnek balesetmentesen. Hittem is neki, meg nem is, de azzal biztattam magam, 30 méter magasból milyen snájdig fotókat készítek majd a búcsúról és Maglódról. Egy jó oknyomozó újságíró, titkos száguldó riporter sem hátrálhat meg holmi kalandparki játéktól… Amikor azonban a háromlábú kisszék elvén megtámasztott lengő rúd a kosarakat saját tengelyük körül forgatva elkezdett a magasba felhimbálva kipörgetni, rögvest elillant a bátorság és a fotós ihlet is. A tinédzserek halálsikolya közepette magam a kisgyermekes apák felelősségtudatára próbáltam összpontosítani, hogy tudniillik többé nem kockáztatom az életem ilyen botor módon, ha egyszer lejutok! Kapaszkodtam én mindenbe, de még így is az égi fohász látszott a leginkább célravezetőnek. Szerencsére túl magasan röpködtem ahhoz, hogy véreim láthassák az atyai tekintély teljes elvesztését, könnyekbe fulladását. A fotóimon utólag csak egy-egy lebbenő hajtincs látszik, kalimpáló lábak, az üres szürkeség. Hiszen ott bele sem tudtam nézni a gépbe. Vaktában kattintgattam, amikor véletlenül éppen eszembe jutott a görcsös kapaszkodás közepette. Észre sem vettem, mikor kapcsoltam ki véletlenül a készüléket, csak nyomkodtam bőszen a gombokat. Aztán már csak arra koncentráltam, le ne ejtsem a kis gépet. És le ne ejtsen a Nagy Gép engem. Nincs hát képes tudósítás eme akrobatamutatványba oltott halál közeli élményről. – A gyerekem valamiért szerencsére meggondolta magát, így nem kellett le sem beszélnem az öngyilkosság vásári változatáról. Torokban dübörgő szívvel, agyba tolult gyomorral amúgy sem túl meggyőző egy apuka, amikor saját szerveit veszi szerbe-számba, mentális újraélesztést megkísérelve saját magán. A hirtelen meginduló, bőrig áztató záport teljesen megérdemelt, sőt túl könnyed büntetésként könyveltem már csak el.

Az eső sötétedéskor megérkező második hulláma valószínűleg mindenkit haza zavart.

Előre is elnézést kérek: jövőre jóval szerényebb, alázatosabb tudósításra lehet majd csak számítani. A pónikra talán még felülök.