Maradjon a zongora – játék! Ezt vallja a felkészítő tanár, és megmutatja a tanítvány. Páros interjú a maglódi VI. Regionális zongoraversenyen.

Képzeljenek el egy kis földre szállt angyalt! Fodros, fehér ruhácska, hosszú szőke copfok, ártatlan tekintet: elsős lányka. Aztán a felkonferálás után ez az ártatlanság szinte fúriává változik, és már-már állva, átszellemült dühvel, két kézzel és kesztyűben (!) püföli a maglódi MagHáz jobb sorsra érdemes versenyzongoráját! Kurtág György „Hommage à Csajkovszkij” című darabja volna ez? Állítsák már le, kérem, még ki sincs teljesen fizetve az a méregdrága hangszer, és máris szétveri! Aztán az elemi hisztiroham – kisgyermekes szülők tudják, miről beszélek! – egy perc alatt véget is ér. Újra az aranyos leányka libeg a zongoránál, és végtelen türelemmel, földöntúli ügyességgel hozza le a mennyei harmóniát Telemann Scherzinójával a földi halandóknak. Hogy is van ez?

Hammerliedl Krisztina Dórával, a budapesti Egressy Béni Alapfokú Művészeti Iskola elsősével beszélgettünk a március 2-án megrendezett VI. Regionális zongoraverseny szünetében.

Maglódi Hírhatár: Mióta zongorázol?

Hammerliedl Krisztina Dóra: Tavaly óta.

MHH: Ki választotta ki, amit ezen a versenyen játszottál? Ezek a kedvenc darabjaid?

HKD: Norbi bácsi választotta ki őket.

MHH: Kezdettől ő a tanárod?

HKD: Igen, Magdi néni pedig furulyát tanított.

MHH: Szoktál figyelni a közönségre is, amikor zongorázol?

HKD: Csak a zenére tudok figyelni.

MHH: Miért kesztyűben „játszottad” az első darabot?

HKD: Azért kellett a kesztyű, mert nélküle az idegek tönkre mennének az ujjaidban, és nem tudnál majd jól zongorázni, tiszta piros lenne játék közben a kezed.

MHH: Akkor ez nem a zeneszerző előírása volt, hanem „munkavédelmi” okokból használtad?

HKD: Igen.

MHH: Hogyan illeszkedik össze az a modern, durva, a zongorát szinte püfölő mű azzal, amit utána játszottál, amely a klasszikus, szép, harmonikus, romantikus vonalat képviselte?

HKD: Hát…, nekem tetszik.

MHH: Olyan volt ez számomra, mint amikor egy kislányra rájön a legrondább hiszti: üt-vág, csak éppen itt a zongorával kell veszekedni. Aztán megnyugszik, amikor kiadta minden mérgét, és a következő darabban már a világ legaranyosabb gyermekeként teljes harmóniában a hangszerrel a legaprólékosabb kirakóst játssza a gyönyörű hangokkal. Te mit érzel, amikor ezt a két darabot játszod egymás után?

HKD: …Mindenfélére szoktam közben gondolni. Például a szép daraboknál elkezdek körbe-körbe forogni, és emlékezek mindenféle szép pillanatra. De amikor olyanokat játszok, mint most először, az olyan, mintha verekednék valakivel.

MHH: Ez neked jó vagy rossz?

HKD: Hát… Szeretek ilyeneket is játszani, mert akkor nem is kell verekednem a többiekkel…

MHH: Verekedés helyett zongorázol?

HKD: Igen.

MHH: Sokkal okosabb vagy, mint én, mert én verekedés helyett csúnya filmeket szoktam nézni. De igazad van, illetve szerencsésebb is vagy, ez biztos százszor jobb! Hallottad a többieket is játszani, szerinted el fogsz érni valamilyen helyezést?

HKD: Valószínűleg igen.

MHH: Vannak már máshonnan díjaid?

HKD: Még nincsenek.

MHH: Jártál már máshol versenyen?

HKD: Ez az első versenyem.

Hammerliedl Krisztina Dóra végül harmadik helyezést ért el a korosztályában, az I. kategóriában, sok másodikos növendéket maga mögött hagyva. Az Egressy Béni Alapfokú Művészeti Iskolában oktató felkészítő tanárával, Balog Norberttel azonban még az eredményhirdetés előtt beszélgetett a Maglódi Hírhatár magnója előtt Tóth István, a versenynek helyszínt biztosító MagHáz igazgatója, maga is kolléga, művésztanár. Ekkor tehát még nem tudhattuk, hogy Balog Norbert a legeredményesebb mesterek egyike, hiszen négy növendéke is dobogós helyezést ért el a versenyen (a részletes eredménylista itt olvasható).

Tóth István: Miért pont ezt a szerintem nagyon szokatlan Kurtág-művet választottad a kis tanítványod műsora első darabjának?

Balog Norbert: Azért, mert azt gondolom, hogy rendkívül nagy szabadságot ad a gyerekeknek. Fontosnak tartom ezért, hogy már a tanulmányaik elején gyakoroljunk ilyesmit is. Ilyenkor ugyanis sokáig csak egy pozícióban zongoráznak, szűk fekvésben, amitől bizony merevvé válhat a csukló. Ezekkel a darabokkal viszont nagy szabadságra és bátorságra tesznek szert a hangszeren. Kurtág egyik művének az a címe is, hogy „Melléütni szabad”. Pontosan a gátlás alól akar felszabadítani: nem az a legfontosabb, hogy milyen hangokat játszom, hanem az, hogy valamit elmondjak ezekkel a hangokkal. Tehát, hogy a zenének felismerjem a gesztusrendszerét, hogy tényleg el-játsszam a darabot. Felszabadít a hangok hosszas tanulása alól, és rögtön a zene lényegére figyelhetünk, az előadásra, a zenei folyamatokra. Ez a Kurtág-művek pedagógiai haszna. Ráadásul mindegyik egy-egy zenei miniatűr, remekmű.

TI: Volt már másik olyan tanítványod, akinél kipróbáltad, hogy egymás után játszhatta a Kurtág-féle gesztuszenét, aztán pedig egy kis barokk gyöngyszemet?

BN: Igen, egyrészt lényegesnek tartom, hogy ez a két zene párhuzamosan haladjon egymás mellett. Másrészt pedig valóban magamnak is fel kellett fedeznem Kurtág műveit. Rados Ferenc irányította erre a figyelmem, akinek a kurzusára volt szerencsém járni a Zeneakadémián. Illetve Madarász Ivánnál tanultam zeneelméletet, aki elemzéseken keresztül megmutatta nekünk a zene struktúráját, hogy felismerjük a hangok mögötti történéseket, amiről a Kurtág-mű is szól.

TI: Azért feszegetem ezt a párosítást, mert nemcsak nagyon tetszett a kis tanítványod játéka, hanem mert a modern előadás után tényleg annyira romantikusan merte játszani a barokk szerzőt, mint amennyire ezt a Kurtág-darabból leszűrte, de ugyanakkor megvolt benne a pontosság is. Ott már nem lehetett csapkodni. A Telemann-mű Kurtág után, Kurtág miatt sokkal gazdagabb is lett. Mintha ezek után nem is szabadna Telemannt Kurtág nélkül tanítani – de Kurtágot egyedül sem.

BN: Így van, termékenyen hatnak egymásra. Olyat is csinálunk ugyanilyen megfontolásból, hogy az egyik tanítványom Bachot játszik, aztán megkérem, hogy játssza el Kurtág-módra. Ezeket gond nélkül egymás mellé lehet tenni, de ekkor már az improvizációt érintjük. Újra a gátlásoknál tartunk tehát.

Nagyon sok nyelvben, a magyarhoz hasonlóan azt mondják a zongorázásra, hogy „játék”. Ez a lényeg: maradjon a zongora – játék!