Kalauzom Csépe Milla, a Vermesy Péter Művészeti Iskola képzőművészeti tagozatának vezetője. A MagHázban még a Vermesy-fesztivál alkalmából kiállított paravánok között sétálunk. Megkérem, mutassa meg, szakmailag melyek a legértékesebb alkotások. Ki hinné, milyen nehéz az akvarell és a tus együttes alkalmazása, ami kiemeli a tárlatból a plasztikusan életszerű hegyoldal szűk, ódon sikátorát ábrázoló alkotást. A csendéletben pedig foltok harmóniájából gyűrődik elénk a drapéria a kancsóval, gömbbel. Gyönyörűek! Beszélgessünk a sokat és méltán dicsért iskola képzőművészeti tagozatáról!

Maglódi Hírhatár: A tagozatok között milyen helyet foglal el a képzőművészet a tánchoz és a zeneművészethez képest? Szabad és lehet-e egyáltalán viszonyítani?

Csépe Milla: Viszonyítani szabad, de hogy nekem lehetséges-e, az más kérdés. Megpróbálok elfogulatlanul válaszolni. Én a festészethez értek, a tánchoz és a zenéhez nem. Ezáltal az utóbbiak elbűvölnek. Amikor megnézek egy táncelőadást, meghallgatom valamelyik koncertet, az teljesen lenyűgöz…

MHH: Bocsánat, hogy közbeszólok, de praktikusabb volna nem ebből a szemszögből közelíteni a kérdést. Esetleg tévútra visz, ha ebben a dimenzióban azt „hasonlítjuk” össze, amihez értünk, azzal, amihez meg nem. Az eredmények, a mutatók, a helyezések, a szakmai elismerések viszont akkor is praktikusan összevethetők, ha a tárgyukat nem tudnánk magunk megítélni. Tehát az országos helyezések például könnyen összehasonlíthatók. Ahogy az is, hogy a közönség, az iskola és a városvezetés egyformán viszonyul-e valamennyi szakhoz, az eredményekhez? Nem provokálni akarok vagy álkonfliktusokat gerjeszteni, pusztán érdekel, belülről látszik-e esetleg különbség.

CSM: Jelenleg a szegedi egyetemen képzem magam tovább, így jobban belelátok más iskolák helyzetébe. Ottani kollégáimtól szinte kizárólag a képzőművészet háttérbe szorításáról hallok. Szerintem Maglódon a művészeti iskola ilyen szempontból nagyon szerencsés helyzetben van. Úgy érzem, mind a három szak egyformán megkapja a maximális támogatást az iskola- és a városvezetéstől is, úgy anyagilag, mint erkölcsileg. Eredményeink, ha fogalmazhatok ilyen hétköznapi módon, egálban vannak a többi szakéval. Az eredményeket úgy tudjuk legfőképpen felmérni, hogy a gyerekek milyen arányban tanulnak tovább a szakon, milyen arányban nyernek felvételt a magasabb szintű művészeti tagozatokra, illetve hogyan szerepelnek az országos versenyeken. Igaz, egyetemi felvételt (kettőt is) még csak a zenei tagozat tud felmutatni, de a középszintű művészeti iskolákba arányosan egyforma létszám jut be tőlünk. Az alapfokú művészeti iskolákon belüli országos versenyeken a képzőművészet nagyon szép eredményeket ért el: első, második és harmadik helyezést hoztunk haza.

MHH: Tényleg nem törekszem a mesterséges szembeállításra, de az kívülről mindenképpen látványos, hogy a három tagozat nem egyforma közönségsikert tud magáénak a bemutatkozások, a babérok learatása terén. Lehet, hogy csak a tálaláson múlik, vagy a műfaji különbözőségből adódik szinte automatikusan, de a teltházas, tapsviharos előadásokhoz képest a viszonylag szerény tárlattálalások nem egyenlőséget tükröznek számomra.

CSM: Ez valóban a művészeti ág sajátosságaiból adódik. A zene és a tánc előadó-művészet. A gyerekek bemutatják a produkciót, aminek frenetikus hatása van, majd újabb gyakorlással tudják bemutatni ugyanazt. A festészet viszont magányos művészeti ág: szép csendben dolgozunk, a produktumot esetleg egy kiállításon be is mutathatjuk, de a nézőközönségből a hang nélküli művészeti forma eleve nem hozhat ki olyan zajos és tömeges tetszésnyilvánítást. Viszont a létrehozott alkotás sokáig megmarad.

MHH: Nem is képzelhető el semmiképpen olyan bemutatkozási forma, ahol igenis a tömeges részvételt látványos bemutatkozás provokálja?

CSM: Mi félévenként rendezünk egy kiállítást Ez nagyon ünnepélyes keretek között történik. Az év végit például éppen a „sikátort” megfestő Varga Fanni nyitotta meg. Az idei Vermesy-fesztiválon viszont nem szerettem volna külön megnyitót, hiszen a kiállítás az év végi tárlat anyagának válogatása.

MHH: Nem akarom én minden áron erőltetni ezt a különbségtételt, akár holmi „performansszal” zajosabbá téve, akár másként sikerre késztetve a képzőművészetiseket, hiszen nem is biztos, hogy mindenkinek hiányzik a hangos körítés.

CSM: Én valóban nem érzem ezt hiánynak.

MHH: A tagozaton két tanár oktat, a többin azonban jóval többen dolgoznak. Legalább ez a szemszög nem azt mutatja, hogy a képzőművészet némileg hátrányosabb helyzetű? A legkülönfélébb hangszerekhez nyilván nem lehetséges csak két tanárt rendelni, ám lehet-e ketten kb. ugyanazt az arányt képviselni a képzőművészetben, mint a többiek a saját águkhoz képest a táncban és a zenében?

CSM: A tánc például eleve magasabb létszámú, mint a festészet, hiszen elsőben már táncosztályok indulnak. Az a osztály mindig táncosztály. A zenészeknél pedig természetes, hogy a sokféle hangszerhez több tanár kell.

MHH: Éppen azt kérdezem, miért nem lehet rajzos osztályt is hirdetni? Ha a beinduló sporttagozatot is figyelembe vesszük, még tovább szűkül a képzőművészet mozgástere.

CSM: A testnevelés valamennyi művészeti ágat érinti. Valóban nincs képzőművészeti osztály, és ahol alsóban nagyobb hangsúlyt helyeznek a képzőművészetre, ott sincs magasabb óraszám. A két tanító néni viszont, Szökő Éva és Szöszi [Szökőné Zazravecz Éva és Hidvégi Gáborné] a rajz és technika órákon jóval komolyabban foglalkozik a vizualitással, a rajzzal, mint az előírás. Ezzel megalapozzák a munkámat.

MHH: A tyúk volt akkor előbb vagy a tojás? Kevesebb gyerek jelentkezik a képzőművészetre, és ezért nem is indul ilyen jellegű osztályt, vagy azért jelentkezik később kevesebb gyerek, mert addigra mások már learatták a „gyerektermést”?

CSM: Ezt nem tudom, de azt igen, hogy a mostani osztályokat átlátom, és minden festészeti osztályt tanítok is. Ha többen lennének, akkor már nem biztos, hogy minden csoportot ismernék. Több tanárt kellene felvenni. Megosztott lenne a tagozat.

MHH: De nem eleve az mutatja valami elismertségét, hogy mekkora lehet? Vagy a méret csak egy dimenzió, esetleg téves látszat?

CSM: Nem éreztem eddig, hogy a létszám összefüggne az elismertséggel.

MHH: Arra is gondolok, hogy a több jelentkezőből eleve több tehetség is kikerülhetne. A Vermesy-fesztivál egyik hangversenyének felvezetőjében elhangzott, hogy tehetség itt el nem kallódhat. Ez a képzőművészet terén is garantált?

CSM: Annyi „hátrányunk” valóban van, ha már ennyire firtatjuk ezt a kérdést, hogy az elsős gyermekek rögtön táncosztályba léphetnek, illetve szolfézst tanulhatnak, amikor a képzőművészet még szóba sem jön. Az valóban elképzelhető volna, hogy elsőben nálunk is legyen előképző, de akkor a gyerekeknek már ekkor választaniuk kellene a három művészeti ág közül.

MHH: Az óvoda esetleg alkalmas lehet arra, hogy a készségek, képességek terén eldőljön, ki mi felé orientálódjon később?

CSM: Az óvodában szerintem még korai lenne a végleges döntés. Néhány esetben azért előfordul, hogy az óvó nénik – felfedezve egy-egy kisgyermek kiemelkedő tehetségét – célirányosan ajánlják a megfelelő művészeti szakot a szülőknek. Amiért valóban érdemes lenne beindítani ezt az előképzőt, az az általános tapasztalat, hogy a legjobb festősökért, a legjobb táncosokért, a legjobb zenészekért, tehát a tehetségekért, mi egy kicsit mindig harcolunk. Hiszen a gyerekek, felkerülve ötödikbe, nem bírják el együtt a három tagozatot. Ekkor dönteni kell.MHH: A már említett koncerten is kiemelték a fellépők közül Szabó-Hegyi Sárát, aki nemcsak a festészetben lett országos második, hanem kitűnően zenél is.

CSM: A táncosokkal és zenészekkel mindig „megalkuszunk” egy kicsit. Ez a „harc” ugyanis minden évben előjött, hiszen nem jó az, ha egy szakot később le kell adni. Így az utóbbi években a zenei és táncos osztályokban már nem hirdetjük meg a festészetet. Most, hogy bejött a testnevelési tagozat is, lényegében már csak két osztály maradt, ahol rendesen meg lehet hirdetni a képzőművészetet. Eddig ezen még nem gondolkoztam, de ha eleve úgy jönnének a gyerekek az óvodából, hogy választhatnak most már négy tagozat közül, akkor nem lenne a kívülálló számára ilyen „mostohának” látszó a festészet helyzete. De tényleg nincs okom panaszkodni, hiszen idáig nem volt még létszámproblémánk.

MHH: Szóba kerültek már a művészeti ágak eltérő sajátosságai is, de más szempontból, mint amiről most kérdezni szeretnék. Az együttesek, csoportok, kórusok (tekintsünk el most a szólistáktól!) tanulás és alkotás közben is közösségé formálódhatnak, míg a képzőművészet szinte törvényszerűen egyéni, magányos tevékenység. Igaz, a gyerekek nyilván együtt vannak órákon, látják egymást az alkotói folyamat fázisaiban, esetleg kínjaiban, és a versenyekre is csapatban mennek a tanulók. Ugyanolyan közösségformáló, -kovácsoló a képzőművészeti tagozat is, mint a másik kettő?

CSM: Igen, csak hát ennek a hátrányai is megvannak. A gyerekek nagyon jól érzik magukat a festészeti órákon, sőt, néhányan kifejezetten nem a tehetségük, hanem a társaság miatt járnak. Klassz kis csapatok kovácsolódnak össze, de a képzőművészet jellege miatt ez sokszor visszaszorítja a minőséget. Nagyon fontos megtalálni azt a határt, hogy az óra ne menjen át hangulatos klubdélutánba. Saját példám: akkor tudok jól dolgozni, ha a teljes figyelmemet a munkának szentelem. Néha azt látom, hogy a legjobban összekovácsolódott csapattal tudok a legkevésbé haladni.

MHH: Mennyi idő alatt érte el a tagozat ezt a jelenlegi minőségi szintet, és ezt lehet-e állandósítani, vagy egy folyamatos fejlődési görbét kell elképzelnünk?

CSM: Tizenegy éve alakultunk meg, és kb. hét év kellett ahhoz, hogy egy magasabb szint stabilan kialakuljon. A kolléganőmmel, Kálmánné Nánássy Zitával azonban folyamatosan törekszünk az újításra. Ahogy a világ, a kor halad, a művészetben is folyamatos fejlődést, újítást láthatunk. Nem rekedhetünk meg a csendéletnél. Nyitott szemmel járunk. Magunk, de a gyerekek miatt is évről évre újítunk.

MHH: Ezt a folyamatot tervezni is lehet? Léteznek rövid, közép és hosszú távú tervek?

CSM: A hosszú távú tervre némileg rá vagyok kényszerítve. A festészet mint önálló ág tavaly megszűnt, festészet és grafika a hivatalos neve a szaknak. A grafikát tehát folyamatosan és egyre magasabb szinten be kell építenünk a festészetbe. Felmenő rendszerben zajlik ez, most még csak az 1–2. osztályokban jelenik meg a grafika nagyobb óraszámban. Hosszú távon tehát a grafikának ugyanolyan szerepet kell kapnia, mint a festészetnek. Ez nekem picit nehezebb feladat, mert festő beállítottságú vagyok, de szerencsére Zita kolléganőm erőssége a grafika, tehát nagyon jól kiegészítjük egymást. A grafikának pedig vannak olyan ágai (a sokszorosító grafika például ilyen), amelyeknek nagy az eszközigénye. Ez újabb feladat elé állít bennünket.

Rövid távon? Tavaly az országos versenyen nagyon szép eredményt értünk el, így rövid távon nem is lehet más a cél, mint hogy alább ne is adjuk. Nem engedhetjük már meg, hogy rosszabb eredményekkel jöjjünk haza.

MHH: Megint a „kályhánál” tartok: többször elhangzott a Vermesy-fesztivál előadásai előtt, hogy mérföldkőhöz ért az iskola, hiszen immár van bejutó a Zeneakadémiára. Az viszont, hogy a jövőben hányan jutnak be, tehát a mérték, már esetlegességeken, véletleneken is múlik ettől kezdve. Ugyanez igaz a képzőművészetben is?

CSM: Igen. Nálunk, a festészetnél eleve nincs felvételi, tehát nem követelmény a kimagasló tehetség. Mindegy, hogy az a hétéves gyerek milyen szinten áll. Van, aki (kis túlzással) még életében nem fogott addig ecsetet a kezébe, a lényeg azonban az, hogy szeressen alkotni. Egyes évfolyamokon tényleg nincs is olyan tanuló, akit akár pluszmunkával is, de fel lehetne készíteni egy országos versenyre. A versenyeken viszont már számít a tehetség.

MHH: A tizenegy év elég hosszú idő ahhoz, hogy megfigyelhető legyen a tendencia, milyen időközönként tűnik fel egy-egy tehetség?

CSM: Eddig öt igazi, országos szinten is kiemelkedő tehetséges gyerekkel találkoztam.

MHH: Kevés ez vagy sok? Milyen érdekes, hogy gyakran elhangzik ez az ötös szám az országos zenei tehetségkutatókon feltűnt maglódiakkal összefüggésben is, pedig a zenénél nagyobb a merítés, mint láthattuk.

CSM: Szerintem sem kevés az öt.

MHH: Személyesen milyen megélni a mindennapi pedagógusi és a tehetséggondozói kettősséget?

CSM: Amióta a művészeti iskolában tanítok, azóta kinyíltam. Előtte nagyon sokszor voltam oktatói válságban. Erkölcsileg és anyagilag is megviselt a rajzórák számának korábbi csökkentése. Országos szinten nem kaptuk meg azt a támogatást, ami a készségtárgyaknak járt volna. Kínlódtam a 25 fős 8. osztályos rajzórákkal, a gyerekek hozzáállásával. Bár kezdettől fedeztem fel tehetséges gyerekeket, de amikor az órák háromnegyed része fegyelmezéssel telt, akkor velük sem tudtam foglalkozni. Ekkor alakítottam szakkört. Itt aztán mindent csináltunk, hiszen nem voltam semmihez sem kötve. A gyerekekhez és érdeklődési körükhöz alkalmazkodva az üvegfestéstől kezdve a szecesszióig mindenbe belekóstoltunk. Nagyon szerettem ezeket a munkákat. A műveket pedig folyamatosan kiállítottuk az iskolában.

Amikor Tóth István, a művészeti iskola megalapítója látta, hogy milyen színvonalasak ezek az alkotások, megkérdezte, hogy nem csinálnám-e ugyanezt az iskolában, szervezett keretek között. Először még megijedtem a gondolattól. A szakkörrel ugyanis senkinek semmilyen felelősséggel nem tartoztam. Senkinek nem kellett osztályzatot adnom, vagy bizonyítani valamit. Kedvtelésből csináltam. De végül is igent mondtam Istvánnak. Az elején persze voltak nehézségek, főleg anyagiak. Aztán egyre lelkesebben vetettem bele magam. Bár én is szeretek alkotni, de erre kevés időm van. Viszont úgy éreztem, hogy amennyire nő az alkotóvágyam, annyival szívesebben foglalkozom a gyerekekkel. Megcsináltatom ugyanis a gyerekekkel, amit én szeretnék megalkotni. Ez a mai napig így van. Amikor eszembe jut egy-egy új technika kipróbálása vagy egy téma megfestése, de nincs rá lehetőségem, mert nincs műtermem, nincs rá időm, akkor szinte észre sem veszem, és a következő héten már festetem is a gyerekekkel. A festészet tehát számomra nagyon pozitív előrelépés volt minden szempontból. Ismétlem, az alkotás folyamatában tényleg nem szempont, hogy kinek milyen adottságai vannak, de amikor az ember mégis találkozik egy igazán tehetséges gyerekkel, aki fogékony az irányításra, az kimondhatatlan katarzis. Ahogy hónapról hónapra, hétről hétre ki lehet belőle hozni az újat, az leírhatatlan.