Találd meg a Te utad! – ez áll a Mária-út honlapján. Parancsolat ez? Felszólítás? Kérés? Kívánság?

A 10 éves Mária-út a szervezők szerint „több, mint turistaút, több, mint zarándokút, több, mint értékes program, több, mint értékek gyűjteménye, több, mint az önismeret útja… Több, mint új szemlélet, több, mint jó társaság, több, mint kultúra, több, mint szakralitás, több, mint turisztikai ajánlat, több, mint spirituális élmény, több, mint Közép-Európa felfedezése, több, mint az országkép gazdagítása – több, mint 1400 km…”

Mégis mi, ha mindezeknél több? Papíron a Mariazell–Budapest–Csíksomlyó közötti 60 napos, 1400 km-es zarándokút. Aki ezen elindul, nem tudhatja, kivel, hol és hogyan hozza össze az út – a sors, a Sorsfordító.

Hogy valójában mi a Mária-út, azt november 17-én Falusi-Tóthné Koller Ilona mutatta meg a MagHázban tartott élménybeszámolójával. A képviselőasszony, jógaoktató a több mint 900 km-es 2. szakaszt 2011-ben harmadmagával, Sarankó László és Gergely társaságában kerékpárral tette meg. Idén április 25-én pedig gyalog vágott neki a 40 napos menetnek.

Megtudtuk tőle, hogy Magyarországon 47, a határon túl pedig 49 településen visz át a többnyire kijelölt út, ami ezekkel a bizonytalanságokkal akár 1000 km is lehet. Megtudtuk, hogy 8 kg-nál több holmit nem érdemes vinni, mert el sem bírja a térd. Megtudtuk, hogy tízegynehány fős csapatokban kelnek útra egy-egy vezetővel az élükön. Megtudtuk, hogy mi a vándorlás liturgiája, ami nem csak a katolikusokat ragadja magával (Ilona református, és elindulás előtt Barotai Endre atya és Bálint Klára lelkész egyaránt megáldotta). Megtudtuk, hogy többnyire két 24 órás pihenővel, napi átlag 20-25 km-t gyalogolva érnek a csíksomlyói búcsúba, a leghosszabb szakasz pedig 35 km-es. Megtudtuk, hogy a terep hegyen-völgyön, aszfaltos úton, réteken és a sárban vezetett, és hol csapatban, hol csendben, magukba fordulva mentek, mentek, és mentek…

Útközben 3 bakancs szolgálta ki, és szakadt le a lábáról, néha már azt hitte, mezítláb tocsog a tavaszi esők áztatta földön. Aludt a padlón, de vetett ágyban, néha használt ágyneműben, máskor patyolat tisztában is. Evett a földön, ahogy (többnyire) fenséges vendégségben is. Hol polgármesterek fogadták őket a városházán, hol a gyülekezetek a templomokban; hol az egyszerű emberek simogatása, hol tárogatószó támogatása segítette őket tovább.

Mindez megtudható, mindez érthető, mindez racionális. Miért kell azonban egyáltalán elindulni? A zarándok ezt mondta: „valami belső hang az, ami hajt. Muszáj menni!” Azt gondolta, megerősödik és elmélyül majd a hitében, ha 40 napig csak ezzel foglalkozik majd. Azt hitte, ha teljesíti a zarándoklatot, talán egy súlyos családi gondot is sikerül megoldania. Amikor azonban elindult, vízhólyagok lepték el a talpát, és vízhólyagokon nemcsak talpalni rettenetes, hanem hitet mélyíteni és családi nehézségeken gondolkodni is majdhogynem lehetetlen. Pedig a vízhólyagokra szükség volt. Amikor azt hitte, már úgysem fér el több a talpán, akkor még mindig elfért néhány – a lábujjai között. És amikor azt hitte, már csak azért tud imádkozni, hogy végre legyen csak egy nap, amikor nem nől újabb vízhólyag a talpára és a világ jobbá tételére – akkor meghallgattatott, és azon az egy napon, a gyönyörűséges Bucsin-tetőn nem hólyagosodott tovább a piciny felület, amivel azt hisszük, a földön járunk. (Hát miért nem kért már rögtön több napot?! – kérdezték a többiek. Miért nem? Miért...)

Valószínűleg akkor értette meg Ilona is, mi szükség van a vízhólyagokra és egyáltalán a Mária-útra, amikor találkozott azokkal, akik nem mehettek vele, és kérték: „Értem is gyalogoljon!” Leginkább pedig akkor, amikor az egyik megállónál azzal a két szelíd, tolókocsiban ülő nővel hozta össze a jó sors, akik biztosan szívesen elcserélték volna a kerekes széküket akár 1000 vízhólyagért is. Az ilyen felismerésektől erősödik az ember hite.

A csapat legidősebb tagja 79 évesen ment végig Mária nevében az úton, és vitte végig a keresztet elöl. Aztán következett egy 73 éves, féltüdejű ember, aki a kórházi ágyon fogadta meg, ha sikerül a műtét, elindul. A legfiatalabb, egy 44 éves férfi, azért utazott ide, hogy hazagyalogolhasson. Mindenkinek van miért elindulni. Mindenkinek megvan a maga „hátizsákja” is, mondta Ilona, amit vinni kell, s amit előbb-utóbb le kell tenni.

Azt hitte, egyébként, a feladat az: „Menj, menj, menj!” Azt hitte, a megérkezés ezért majd katartikus lesz. De nem. Mert nem mindig a megérkezés a valódi cél. Már a tudat például, hogy maglódiak egy csoportja „csak” az ő kedvéért elkísérte egy szakaszon, elég örömet nyújthatott volna az úton. Az úton, amely, vízhólyagok ide vagy oda, eső és sár ellenére, 1000 km gyaloglás dacára gyönyörű volt. Az úton, amelyet az örömök mellett valódi csodák kísértek végig. „Soha senki nem vándorol egyedül” – ez bizonyos, akárha úgy tűnik is, magunkban baktatunk. Ilona is jobban tudja már, mint valaha, könnyezve meg is vallja, hogy van, akire mindig, minden körülmények között számíthat.

– Észrevettétek, kérdezte a hallgatóság soraiban ülő családtagjaitól, hogy mióta hazajöttem, nem is beszéltünk arról bizonyos gondról, és mintha „magától” megoldódott volna? Meghatva mondott köszönetet férjének is, aki kezdettől biztatta: „Menj csak! Hisz neked ez fontos!” – Tán mindketten tudták, maradni néha nehezebb, mint elindulni. El kell hát indulni. „Van egy jó hely, odamegyek. / Lerakom ott a terheket. / Ott fenn a hegyen van az a hely, / Ahol a szív békére lel…” – szólt befejezésül a dal, amelyet akkor is dúdolt a zarándok, amikor azt hitte, már jártányi ereje sincs. Volt.

Mert van az a hely, ahol a szív békére lel. Bennem nem múlsz. Találd meg a Te utad!

A képek forrása: mariaut.hu