Emlékszem, gyerekkoromban ki nem állhattam a kötelező iskolai ünnepélyeket. Hosszúak és unalmasak voltak, többnyire ugyanazok a versek és prózai részletek hangoztak el évről évre. És persze a felnőttkori megemlékezések sem sikerültek szórakoztatóbbra vagy lebilincselőbbre, csak akkorra már kifejlődött bennem az a gyönyörű érzés, amit hazaszeretetnek hívunk. Ehhez nyilván hozzájárultak az általam unalmasnak talált rendezvények, amikről pedig konkrét emlékeim nincsenek is.

Az idei iskolai ünnepi műsor azonban egyszerűen lebilincselő volt. Fiatalos, olykor megmosolyogtató, máskor könnyeket fakasztó vagy méltóságteljes, modern – a mai kornak megfelelően interaktív elemekkel tarkított. Az előadás olyan kérdéseket feszegetett, hogy miként nézett ki az eredeti kokárda, vagy Petőfi hol halt meg, hol volt a Pilvax Kávéház, és mi lett vele. Kultúrtörténeti érdekességek sokaságával ismerkedhetett meg a néző. Olyasmikkel, amiket nem szokás az ünnep kapcsán emlegetni. Például a Jókai Mórról és Petőfi Sándorról előkerült első – még ezüstlemezre készült – fénykép keletkezésének és felfedezésének körülményeiről.

A műsor előtt az öltözőben faggattam Henter Györgynét és diákjait arról, hogy hogyan is készültek az előadásra, amelyet, az ő szavaikat idézve is „rendhagyó”, rengeteg – a bukás lehetőségét magába hordozó – elem tarkított. Szinte egybehangzóan vágták rá, hogy tulajdonképpen az utolsó pillanatig formálták, alakították, s hogy ne legyen túl hosszú – legnagyobb sajnálatukra – rengeteg érdekességet ki kellett hagyniuk. A tanárnő útmutatásai és ötletei alapján maguk keresték az anyagot az interneten, miközben töméntelen mennyiségű új információra tettek szert. Ezt a hatalmas ismeretet, no meg a készülődést jellemző lelkesedést szerették volna átadni a nézőtéren ülő társaiknak és tanáraiknak. Abban a reményben indultak a színpadra, hogy ez sikerülni is fog.

A ráhangolódást egy a nézőkhöz intézett kérdés alapozta meg: „Neked mi jut eszedbe 1848. március 15-ről?” Elsősorban tanári válaszok érkeztek, gyermekeink nem szokták a szereplést, ráadásul váratlanul érte őket ez a merész fordulat, később azonban, ha a mikrofonba nem is, de be-be kiabáltak egy-egy választ.

Az ünnepség egyetlen betétdalát, Petőfi Sándor – Tolcsvay László Nemzeti dal című megzenésített versének refrénjét a nézőtéren ülő – Késmárky Uzonka (3. kép) vezette – énekkar együtt énekelte a vetítővásznon szereplő előadóval.

A kivitelezésében is nagyszerű műsort a magyar–történelem szakos Henter Györgyné (Kati néni) és tanítványai, a 7. c osztályos Abonyi Adrienn, Gerencsér Marietta, Mészáros Zsófia és Sipos Renáta tanulói adták elő. Nem kis szerep jutott Riskutia Balázsnak (8. b), aki összeállította és a színpadon irányította is a kivetített képsorokat (2. fotónkon a csapat, legalsó képünkön a hölgyek).

Mostanában sokat beszélünk arról, hogy a tanár feladata felkelteni a diák érdeklődését a téma iránt. Kati néninek ezzel a műsorral nagyon sok gyermeknek sikerült a kíváncsiságát felébresztenie az 1848-as események és kultúrtörténeti hátterük iránt. Hogy az előadást nagy érdeklődés kísérte, mi sem bizonyítja jobban: a majd 400 gyermek néma csöndben hallgatta-nézte végig. Köszönet az élményért Kati néninek és tanítványainak.

A magam részéről nagy érdeklődéssel várom már a jövő évi ünnepi műsort is…

Cikk és fotó: Késmárkiné Mach Mária