A Kastély közben, az egykori Wodianer-udvarházban beszélgetünk. Megcsapja az embert a magyar és a maglódi történelem szellője az ódon falak és a sok könyv között, ám az erős lokális öntudatot is hamar megregulázza itt a nemzetközi perspektíva forgószele. Baráz Miklóssal, a Duna International Könyvkiadó vezetőjével találkoztunk, aki maga is szerkesztő-riporter még lélekben, így eleinte nevetve vissza-visszakérdez.

Maglódi Hírhatár: Itt már a falakból is história árad, hiszen ez az épület a maglódi műemlékek között a második a sorban…

Baráz Miklós: …miért második? Miért nem első?!

MHH: Az evangélikus templomot és haranglábat, kronológiailag, építészetileg és intézményileg is egy picit előrébb soroltam képzeletbeli „ranglistámon”, noha ez szerintem az egykori Wodianer-kastély értékeit csöppet sem csorbítja.

BM: Át kellene alakítanom imaházzá?

MHH: Isten őrizz! Szóval: a szakirodalom számon tartja, hogy 1985-ben költöztetek ide. Miért pont Maglódra, és miért pont ebbe a nagy múltú épületbe?

BM: A szakirodalom számon tart?!

MHH: A Maglód a harmadik évezred küszöbén című könyvben olvasható ez az adat.

BM: Valóban ekkor jöttünk Maglódra. A történet sajnos nem túl vidám kisugárzású. A második gyerekünk súlyos beteg. Én Gödöllőn jártam egyetemre, a feleségem pedig szintén ott dolgozott.

MHH: Jegyezzük meg, hogy az eredeti szakmád gépészmérnök…

BM: …ő pedig könyvtár-népművelés szakos volt. Gödöllőn pedig egy harmadik emeleti lakásban éltünk, ami elég nehezen ment a beteg gyerekkel. Olyan helyet kerestünk, ahol ki lehetett őt „engedni”. Az egyik ismerősöm hívta fel a figyelmemet a maglódi „kastélyra”, ami valójában egy kúria. Még talán hirdetésben is láttam, hogy eladnák. Egy tavaszba hajló napon aztán beültünk a feleségemmel az autóba: nézzük meg, mi is ez!

MHH: Kié volt az épület?

BM: Ez egy tsz-raktár volt akkoriban. Megnéztük. Iszonyatos állapotban találtuk. Az ablakok és ajtók helyén kőhalmok, autóval is be lehetett jönni… Viszont a tetőt fölújították, az egyben volt, és nekem rögtön megtetszett. Elmentem hát a tsz-be megkérdezni, hogy eladnák-e nekem. Nagyon megörültek, mert ingyen sem kellett senkinek. Az államnak pedig rengetegbe került volna felújítani.

MHH: Végül ingyen adták oda?

BM: Nem, dehogy! Az akkori lakásunk ára ráment, de mi láttunk benne fantáziát. Igaz, a felújítás nagyon regényesen zajlott, iszonyatosan megszenvedtünk vele.

MHH: Műemlékvédelmi előírásokat is be kellett tartani?

BM: Természetesen. Ezek rendkívül sokat segítettek – elviekben. Gyakorlati segítséget viszont hiába vártunk. Mégis betartottunk mindent, és szeretnénk teljesen helyre is állítani az épületet. Ha valaki rendelkezne még korabeli dokumentumokkal, fényképekkel, azzal is előbbre vihetnénk az ügyet. Sokat gondolkodtunk azon, mi legyen az épületből: lehetett volna például egy nagyon jó kis kocsma… De persze mi nem iszunk, meg ezt a pénzszerző funkciót eleve kizártuk. Pedig csak a ház egyik felét laktuk, a másik fele kihasználatlanul állt. Akkoriban Vitray Tamás növendékeként a televízióban dolgoztam mint szerkesztő-riporter. Jártuk az országot, a kultúrházakat, és ekkor láttam többfelé kis házi nyomdákat. Innen jött az ötlet, hogy hozzunk létre mi is az épület másik felében egy házi nyomdát. Akkor még a gazdasági társaságokról szóló törvény sem született meg. 1988-at írtunk, egyetemi jegyzetekkel kezdtük a munkát. Nagyon nehéz volt! Rájöttem, hogy a nyomdai megrendelések ciklikusak, így elkezdtem könyvkiadással is foglalkozni. Hozott valaki egy Agatha Christie-művet, azzal indultunk. A nyomda még ma is dolgozgat, de már a sikerünk komolyabb részét a könyvkiadó hozza.

MHH: A kiadó viszont már nem kötődik Maglódhoz, míg a nyomda még mindig itt van.

BM: A cég ugyan budapesti, de a telephelye maglódi, a raktáraink is itt vannak. A nyomda épületéhez szerettem volna egy csarnokot is építeni, de választ két éve nem kapok a beadványra.

MHH: Milyen csarnokot?

BM: Egy könyvraktárt terveztünk oda.

MHH: Mennyire tartod mindezek után és alapján magad maglódinak?

BM: Én büszke vagyok arra, hogy a fiatalságomat itt töltöttem. Néhány tanár, akivel együtt teniszezünk, máig jó barátom.

MHH: A nyaralói állomásnál játszatok?

BM: Igen. Igazán komoly csapat jött össze: Sok Zoltánnal, Hosszú Tiborral például. Bajnokságokon veszünk részt. A beszélgetésünk után is oda kell mennem.

MHH: Az akkori cégalapítás és a mostani teniszezés között miben fonódott még egybe az életed a településsel?

BM: Az ember ott próbál segíteni, ahol tud. Könyveinkből adományoztunk a MagHáznak is. Idén egymillió példányt adtunk ki, többnyire sorozatokat, az utóbbi évben Magyarország ötödik-hatodik legnagyobb könyvkiadójává léptünk elő ezzel. Ez a rang pedig kötelez a segítségadásban is.

MHH: A könyvkiadói lét kapcsán nem „üldöznek” a helyiek, helytörténészek és helyben nyomot hagyni kívánók, hogy segítsd a munkásságukat?

BM: De, és ha tudok, segítek is. Mi készítettük például Böjte Csaba előadásához a plakátokat. Az iskolának is évtizedek óta mi nyomunk mindent. Hol tudnak fizetni érte, hol nem - ez így is van rendjén.

MHH: Közéleti terveid nem voltak? Hiszen a rendszerváltáskori első szabad helyi lap is a segítségeddel jött létre.

BM: Nincsenek ilyen ambícióim!

MHH: Ennek személyes, alkati vagy elvi, netán gyakorlati okai vannak?

BM: Szeretem kimondani, amit gondolok, és szeretem ezt a szabadságot. Nem akarok politikailag sehová tartozni. Nem biztos, hogy az embernek ott, abban a közösségben kell kifejtenie a véleményét, gondolatait, ahol lakik. Itt élni kell. Én nagyon szeretnék holnap, holnapután és azután is az emberek szemébe nézni - nem pedig csatározni. Ez elöl mindig elzárkóztam. Viszont az az ötletem támadt, talán elsőként az országban, hogy hozzunk létre egy olyan újságot, amely a helyiek szószólója. Igaz, miután már nem akartam magam finanszírozni, az akkori elvtársak rögtön el is vitték a lapot.

MHH: Az üzleti tevékenységed nem akarod még szorosabbra fűzni Maglóddal?

BM: Most egészen más irányban gondolkodom. Mintegy kétéves előkészítő munka után lehetőséget kaptunk egy óriási kínai kiadói csoporthoz kapcsolódva egy közép-európai központot létrehozni, és én is fogok Kínában nyitni egy könyvkiadót.

MHH: A kínai partnereid nem hoztad még el Maglódra? Honnan érkeztek?

BM: Ide még nem. Azért az más világ. Kantonból nézve Európa is nagyon pici, Magyarország is. Kantonban majdnem 12 millióan élnek… De föl kell menni a hegyre, hogy meglássuk, milyen kicsik vagyunk.

Fölső képünk Varga Gábor fotója

2–4. kép: Wodianer-udvarház mint TSZ-központ Gürtler Magda kéziratában lévő fotón; az épület 1984-ben; illetve helyreállítva

5. kép: A Maglód újság első száma 1990 márciusából