Amíg vissza nem hallgattam (a diktafont jó hangosra állítva) beszélgetésünket Bálint Klárával, a Maglód–Ecser–Mende–Sülysápi Református Egyházközség lelkipásztorával, észre sem vettem, hogy egy meglehetősen határozott óra ketyeg a gyülekezeti helységben. Akkor még fel sem tűnt, hogy amiről beszélünk, az nagyon is jelen van. Tik-tak, tik-tak! 100 éves a Maglódi Református Egyházközség.

Maglódi Hírhatár: 1947-ben érkezett első önálló lelkészünk, Bódi György, és 9 évig szolgált itt, akit 1956-ban Farkas Miklós követett. Négy esztendő múltán őt Filep József váltotta, aki 12 évig állt a gyülekezet élén. Kálmán Péter 1975-től 8 esztendeig élt Maglódon. Majd 1983-tól 1987-ig Balog Zoltán vezette a református híveket. Ekkor érkezett Szabó Klára, aki időközben Bálint Klári lett. Az azóta eltelt éppen 25 esztendő viszont már több mint a duplája a korábbi leghosszabb lelkészi terminusnak is. Mi e 25 év titka?

Bálint Klára: Az, hogy hazaérkeztem. Mindig is arra vágytam, hogy valahol otthon legyek, nem csupán a szó felszíni értelmében. Maglód – és nem „csak” a gyülekezet – otthonommá vált. A gyökéreresztés számomra az igazán meghatározó, a kapcsolatokhoz pedig idő kell. Hűséges vagyok: akit-amit megszeretek, egy életre meszeretem. A szeretet pedig olyan intenzív kapcsolat, amiből nem akarok ki-be ugrálni. Ez alatt az idő alatt több helyre is hívtak lelkésznek, amit mindig szépen megköszöntem, és rendre azt válaszoltam, hogy én már itthon vagyok. Nem pusztán maradtam, hanem eszembe sem jutott elmenni.

MHH: Hatnak-e mindazonáltal az elődök cselekedetei, példái?

BK: Nagyon tisztelem a templomunkat megépítő Kálmán Pétert, aki néhány éve ment nyugdíjba Kelenföldről, ahová innen került. Hogy mit jelentett 1978-ban, a szocializmus kellős közepén Istennek házat építeni, azt ma már, amikor egészen másmilyen szelek fújnak, el sem lehet képzelni. Balog Zoltán volt osztálytársammal pedig összekötnek bennünket a Teológián közösen megélt szellemi és egyetemista élmények.

MHH: Milyen egyházjogi aktushoz kötődik a gyülekezet 100 éves jubileuma?

BK: 1947-ig a gyömrői gyülekezet fiókegyháza volt a maglódi, így kerülhetett elő az ő irattárukból az a jegyzőkönyv, amely tanúsítja, hogy 1911. december 26-án Simkó Gyula evangélikus lelkész a református fiókegyház hivatalos megalakulása céljából a maglódi evangélikus templomot átengedte. – Innen is megköszönöm evangélikus testvéreink sokszor megtapasztalt szeretetét irántunk. – Az alakuló közgyűlés Tóth József gyömrői lelkész elnöklete alatt mondta ki a megalakulást. Ez tehát a pontos kezdő dátum, amiről a tavaly karácsonyi istentiszteleten meg is emlékeztünk. 1912 viszont az első teljes év a gyülekezet életében, illetve ekkor nyílt lehetőség megvásárolni egy ingatlant, amelyen lévő gazdasági épület imaházzá és kéttantermes iskolává volt átalakítható. A megalakulásban valószínűleg tevékeny szerepet játszott gróf Dessewffy Emma, az ecseri árvaház református patrónusa is, aki ezüst keresztelési kancsót és úrvacsorai készletet ajándékozott a gyülekezetnek, jól olvasható rajtuk az 1912. április 8-i dátum, ami idén, 100 év elteltével éppen húsvétra esett. Mind a mai napig ezeket az edényeket használjuk. Egyébként pedig 1989-re erősödött meg annyira a gyülekezet, hogy anyaegyházközség lehessen, ekkortól kezdve a nevünk Maglódi Református Egyházközség, ecseri, mendei és sülysápi szórvánnyal.

MHH: Mitől élő, erős egy 100 éves gyülekezet?

BK: A mi gyülekezetünk befogadó, egymásra odafigyelni igyekvő, családias, meghitt közösség. Ez az atmoszféra jellemzi az igehirdetéseket is. A négy egyházközségben 1200-1300 felnőttről tudjuk, hogy reformátusok, és mintegy felük az egyházfenntartói járulék megfizetésével is kifejezi hovatartozását. Húszegynehány esztendeje nálunk 5-10 fővel több évente a keresztelés, mint a temetés, ami persze részben az agglomerációs létnek köszönhető, részben viszont annak, hogy utána megyünk az embereknek Az agglomeráció hatása sajnos abban is megmutatkozik, hogy ez a szóban forgó korosztály az, amelyik szinte csak aludni jár haza a munkája miatt, így csak alkalomszerűen jön az istentiszteletekre.

MHH: Kínált-e a 100 és a 25 év alkalmat a számvetésre? Alkalmat a további tervezésre?

BK: Személy szerint nekem a 100 éves évforduló arra ad alkalmat, hogy hálát adhatok Istennek, amiért vagyunk, létezünk. A 25 év pedig arra, hogy megköszönjem Istennek, hogy mindvégig kísért, és hogy idekísért. Megköszönöm, hogy amit Isten rám bízott vasárnapról vasárnapra vagy egy-egy személyes beszélgetésben, azt elmondhattam vagy éppen meghallhattam. Hálás vagyok azért is, hogy vannak, akik ezt értik. Magam is abból az erőből merítek, amiből azok élnek, akiknek „tolmácsolhatok”. Megköszönöm, hogy maradhatok az a Klári, aki vagyok. Soha nem akartam álarcot hordani, hogy ez volna a lelkész Klári arca, ez pedig a magánemberé. A két arc ugyanaz. Lelkészként vagyok ember, emberként lelkész. A helyemen vagyok, spirituális, lelki értelemben is. E 25 év útja során megérlelődött bennem, hogy mindaz ajándék, ami velem történik – ami nehéz, az is. A kérdés „csak” az: mit kezdek vele, mit tudok belőle kihozni, illetve mindez mit tud belőlem kihozni. A tét, hogy több legyek ma, mint tegnap voltam, s akkor töltöm be emberi küldetésem.

Hálás vagyok, ha/hogy e 25 év alatt – vagy éppen az utóbbi 5 évben, vagy tavaly óta – mélyebbé, többé válhattam. Én nem az a kifejezetten „építkezős” lelkész vagyok, aki most ujjhegyre szedné a 25 év fejlesztési bizonyítékait (bár lenne jó néhány felsorolni való is). Inkább az a kincsem, ajándékom, amit Isten megérlel bennem, és amit vasárnapról vasárnapra elmondhatok. Igehirdetéseim együttgondolkodások. Nekem mindig az volt, az a legfontosabb, hogy az igehirdetésben találkozzunk, és együtt haladjunk lépésről lépésre. Együtt szeretnék lenni az emberekkel – a sírásukban és az örömükben, a koporsó mellett és a keresztelésben, de akár a szüreti bálban is. Együtt gondolkodni, töprengeni; (ha éppen úgy adódik) együtt ácsorogva várakozni, majd közösen akár tovább lépni; meg örvendezni, meg egymást megölelni.

Öröm és békesség jár át, hogy élhetem és vallhatom a 23. zsoltárral: „Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja… nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy! … Bizonyára jóságod és szereteted kísér életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig”.

Az egyházközség története itt olvasható.

A festmény Reitz János alkotása.

Alsó kép: Németh Mihály evangélikus lelkész köszönti a református gyülekezetet.