Február 16-án a Maglódi Művelődés Házának színházterme megtelt. A csütörtök este ellenére többen jöttek el Müller Pétert, a 80 éves írót meghallgatni, mint sok színházi bemutatóra. Az előadás előtt beszélgettünk.

– „Férfiélet, női sors” címmel tart ma előadást Maglódon, ám ez csak egyik a sok könyve témái közül. Milyen gyakran kérik föl, hogy éppen erről beszéljen?

Müller Péter: Gyakran, gyakran. Alapkérdés ez a mai ember életében. Roppant személyes, mindenkit érintő kérdés. Világkérdés. A válságban lévő világ egyik legfontosabb kérdése. Azt kell, hogy mondjam, az összes téma közül, amivel foglalkozok, ez a legizgalmasabb.

– Ebben a témában ugyanazt kell, lehet mondani a budai Rózsadombon, mint az Ormánságban vagy éppen Maglódon?

Müller Péter: Én mindenkivel ugyanúgy beszélek. Aki ember, ennek a teljességét megéli. Természetesen mindenkinek megvan a saját egyéni sorsa. A saját életének a drámája. Benne vagyunk azonban egy olyan hatalmas történelmi fordulatban, ami éppen ezt a kérdést teszi drámaivá. Fordul a világ. Oly mértékben roppan össze a férfiuralom, és olyan sebességgel emelkedik föl a nő szerepe, élete, sorsa a világban, amire nem volt példa. Ez a 100 év óta tartó folyamat egyre inkább tetőződik. Természetesen minden kultúrában másképpen, de a mi keresztény kultúránkban is. Ez az őrületes, hatalmas dráma érinti az egyéni sorsot, az egyéni férfisorsot, az egyéni női sorsot, de érinti a szerelmet, érinti a házasságot, tehát a férfi-nő kapcsolatot is, és a családot. Így, tulajdonképpen az egész emberiséget. Most egy kritikus ősprobléma, hatalmas fordulat zajlik a világban. A férfiuralom lejáródásának a korszakát éljük meg, és úgy hívjuk, hogy világválság.

– A kérdés másik oldala: általában ugyanúgy fogadják az előadását a budai Rózsadombon, mint az Ormánságban vagy majd itt, ma este, Maglódon?

Müller Péter: 1955 óta vagyok a Madách Színház tagja. Ott játsszák a darabjaimat. Mindenféle emberek bejönnek oda. Amikor színdarabot írok, nem egy rétegnek írok, hanem mindenkinek. Ezzel nem csak én vagyok így! Shakespeare darabjain is ott volt a királynő, ott voltak az akadémia tudósai, és ott voltak az egyszerű emberek a kikötőből, a hajósok, a matrózok, az utcalányok – mindenki. Én egyszerűen szoktam beszélni, és olyasmiket mondok, ami megérinti a „hétköznapi” embereket éppúgy, mint másokat – fogja tapasztalni. Itt tehát nincs különbség. Csodálatos, hogy az emberben van valami örök, függetlenül attól, hány iskolát járt, milyen egyetemet végzett. Én nem jártam egyetemre. A szüleim egyszerű emberek voltak. Anyukám anyagkönyvelő volt a Rákospalotai Bőrkonfekciónál. Nem tekintem magam másnak. Nem érzek fölényt. Nem magas lóról beszélek, hanem szemtől szembe. Amikor egy emberhez szólok, tudom, hogy minden ember megéli a maga világát és a maga teljességét. Azért is kérem, hogy előadás közben ne fotózzanak, mert azt szeretem, ha a figyelem és a szeretet légköre, hangulata alakul ki, amit nagyon könnyű megtörni. Természetesen minden ember különböző is, és így mindenki azt „veszi le” az előadásból, ami neki szól.

– Első hallásra az előadás témája, a világjelenség ellenére, személyesnek, egyéninek tűnik. De vajon mit tehet egy önkormányzat, egy újság vagy éppen egy könyvtár a világválság közepette a férfiéletekért, a női sorsokért?

Müller Péter: Én Zuglói vagyok. Ott vagyok díszpolgár, és ott vagyok a Szeretjük Zuglót Egyesület tagja. Zugló tulajdonképpen egy kisvárosnak felel meg. De teljesen mindegy is, ahol az ember él, az a világ közepe. Mindenki minden szinten tud tenni azért, hogy emberséges legyen. Hogy megértés áradjon belőle, szeretet, jóság.

– Intézményi szinten egy önkormányzattól elvárható a szeretet?

Müller Péter: Mindenkitől elvárható. Az önkormányzattól éppúgy, mint az utcaseprőktől. Ez egy emberi kérdés. Az „önkormányzattól” természetesen nem, de azoktól, akik az önkormányzatban dolgoznak, feltétlenül. Nagyon sokat tudnak tenni az emberekért. Nem csak az anyagiakra gondolok: lelkileg is. A mi önkormányzatunkban is sok komoly, lelkiismeretes, becsületes ember dolgozik, aki nagyon-nagyon sok jót tesz – és csibész is, aki a saját malmára hajtja a vizet. Sokat tudunk egymásért tenni. Nincs funkcióhoz kötve, hogy ki mit tud tenni a másikért. Olyan értelemben viszont igen, hogy esetleg az önkormányzatban nagyobb a hatásköre. Minden ember felelős az életért. Azon a szinten, ahol van. Azon a szinten, ahol él. Nem véletlenül van ott. Ott van az ő dolga. Ott van az ő felelőssége.

* * *

„Könnyű életem volt. És van. Mert szeretem az embereket. És tudom, hogy sokan engem is. Egyébként ez a világ a születésemtől fogva a mai napig infernális. Így láttam régen is, ma is. Hat éves koromtól tudom, hogy ez a Föld jelenleg nem normális hely. Csak ezt állandóan szem előtt tartva értékelek minden örömteli pillanatot, minden mosolyt, jóságot és szeretetet. A maradandóságban nem hiszek. Egy normális ember ma már nem is hihet. De abban igen, hogy a gondolatok, amelyek belőlem jöttek, nem múlnak el nyomtalanul. Legfeljebb nem emlékeznek rá, hogy én gondoltam. Mindenki azt hiszi, hogy ő maga. És ha ez így lesz: elértem a célomat” – írta Müller Péter önéletrajzában.

1–2. kép: A közönségre várva

3. kép: „Ami interaktív, az jó, mert hozza magával a kérdést. Ekkor módom van látni azt a tekintetet, amelynek, írok. Ez nagy élmény egy író életében, mert amikor írok, nincs ott senki. Csak elképzelem. Aztán egyszer csak itt van, és az ő fejében már ott él, ami először az én fejemben jelent meg. Ő is az alkotótársam” – mondta Müller Péter maglódi előadása előtt. Dedikálással ért véget az este.