Éles, kacagó kiáltása olyan volt, mintha gyerekkorom filmjeinek dzsungeljeiből csusszant volna ki egyenest. Őserdei madárrikoltás Maglódon, a Martinovics téren? Egy pillanatra elsodortak a régi, gyermeki fantáziák. Végre megláttam. A háromágú, félig kidőlt fa törzsén tűnt föl. Nagyobb volt, mint képzeltem. Mesebeli jelenet.

A nagyokos természetbúvár szerint hangja csengő „kliú-kliú-kliú-kiú-kiú”. Nem is annyira ritka ám, hazánkban sem, bár én nem láttam-hallottam eddig. Noha fészekodúját is maga vájja ki, csőre nincs olyan erős, mint a közeli rokonságé. A fák kérge alatt is keres rovarokat, de étlapján első számú csemege a hangya. Rövid ugrásokkal keresi meg a gyepen a bolyt. Kis likat fúr a földbe, és 10 cm-es ragadós nyelvével bizony benyalja őket bábostul, lárvástul. Akár egy órán át is elpiszmog velük a kertben, ha hagyják. Tollai alól néha ki-kirázza a mindhiába tiltakozó, dühös rovarnépet. Nem túl népszerű az emberek között sem, amikor házak, templomok zsindelyében, faszerkezetében, faoszlopokban végez kutatómunkát, pedig hol máshol találna magának télen hangyát? Tollazata meglehetősen trendi: élénk, zöld és sárga. Sipkája viszont piros. A hím halovány zöldessárga fején fekete Zorro-álarc, a hangyákon azonban nem segít a filmesztétika. Piros közepű, fekete bajuszsávja sem lehet nevetséges rovarperspektívából (ki emlékszik a lélegzetelállító Mikrokozmosz. Füvek népe című kultuszfilm kulcsjelenetére, mikor is egy fácánkakas kedélyes hangyacsipegetését láthatjuk – rovarszemszögből: maga a horror!).

A családi munkamegosztás igen egyszerű: nappal anyu kotlik, éjjel apu. Így megy ez majd 3 hétig. Őkelme a Picus viridis névre hallgatna, ha a közel 4 hetes fészekalji tartózkodás alatt ékes latint tanulna az 5–7 fióka. Mifelénk viszont mindközönségesen csak így hívják: zöld küllő.

A fotó forrása: itt.