„Színhangulatok - színképek” címmel nyílt meg Agafonova Liudmila és Csépe Milla tárlata a Pest Megyei Kormányhivatalban a „Bemutatkoznak járásaink tehetséges művészei” kortárs képzőművészeti kiállítás-sorozat keretében.

Dr. Tarnai Richárd kormánymegbízott a maglódi művésznőket köszöntő beszédében kiemelte Agafonova Liudmila selyemképeinek káprázatos technikai virtuozitását, és hangsúlyozta, mennyire nem igaz Csépe Milla esetében a tréfás megállapítás: „aki nem tudja, tanítja”. Dr. Szabó Zsolt, a Vecsési Járási Hivatal vezetője mindkettőjük művészi hitvallásából emelt ki részleteket. Dr. Fehér Edina, a Kormányhivatal igazgatónője pohárköszöntőjében személyes tapasztalatait sorolva hangsúlyozta, milyen fontos Maglód életében a kultúra, és mennyire büszke erre mindenki, aki hivatalból is megtapasztalja ezt. Kostyák Attila és Tóth István művésztanárok (Csépe Milla kollégái a Vermesy Péter Alapfokú Művészeti Iskolában) komoly- és népzenei előadásukkal teljesítették ki a megnyitót. A kiállítás Dohány Zsuzsa protokoll- és rendezvényszervező munkája nyomán jött létre. Az alábbiakban Varga Zoltán megnyitóbeszédét közöljük.

„Van egy nő” – írja a nemrég klasszikussá halt nagy magyar író.^* „Van egy nő. Szeret.” Így kezdi a könyvet, és majd mind a 97 fejezetet, és a borítón szintén egy nőt ábrázoló festmény látható, hiszen egy egész könyvet írt tele egyetlen nővel. Egy egyszerű nővel. (Van „egyszerű” nő? – kérdezem tettetett naivitással.) De mihez kezdjen akkor szegény fejem két nővel? Két művésznővel? Csépe Millával és Agafonova Liudmilával? Két hölggyel és vagy kétszer 20 műalkotással, ami tán annyi, mintha 40 nő lennének. Vagy mégis inkább egy?

A legtöbb férfi zavarba jön, ha valóban a nőkről kellene beszélnie, mert az puszta látszat, hogy másról sem tudunk beszélni magunk között: a foci és talán a politika mellett, csak a nőkről. Dehogy! Igaz, a focihoz sem értünk legtöbben, elég kimenni akár Maglódon, akár Budapesten egy meccsre – hát ki sem megyünk. Pedig a labdarúgásnak milyen egyszerűek a szabályai, ahhoz képest… Hogyan is „értenénk” hát valóban a nőkhöz, ahol talán nincsenek is szabályok – már. Vagy nem is voltak sosem?

A nőkről is igazából a nők beszélnek, a nők tudnak beszélni nálunk. Nézzük csak meg bármely divatos pszicho-előadás közönségét! Vagy említsem Csányi Sándor Hogyan értsük félre a nőket? c., tehát elvileg férfiaknak szóló estjét, amire Maglódon lábon 3 telt házra való jegy kelt el, de nálunk, a könyvtárban csak akkor vett férfi rá jegyet, ha a felesége küldte. Jó, jó, lehet, hogy ez a „Csányi-ügy” azért kicsit a hölgyek defektusait is mutatja, hagyjuk is ezt a zsákutcát!

Az azért érződik talán, hogy nehezen fogok bele a méltatásba. Hiszen itt van fél Maglód, mit is mondhatnék nekik? Ők meghallgatták tavaly, augusztus 20-án, amikor a maglódi Domján Edit-díj átadásakor felolvasták Csépe Milla életútját, pedagógiai és képzőművészeti erényeit, pályája állomásait, amelyek az ország egyik legjobb tehetséggondozó tanárává tették. Évente 2 kiállítást (tavaly 3-at!) állít össze tanítványai munkáiból, de saját tehetségével szűkmarkúan bánik, így az ő alkotásait oly ritkán látjuk. Pedig milyen kár ezeket a képeket elrejteni, nézzék csak!

És ha Csépe Milla a szerénység világbajnoka, akkor mit mondjak Agafonova Liudmiláról, aki a lehető legszerényebben a megnyitóról is távol maradt (betegség miatt), és aki már nem is emlékszem, mikor mutatkozott be Maglódon. Pedig látjuk, mi mindent mutathatna be, világszínvonalon.

Ez a mai nap ünnepnap tehát mindannyiunknak: Maglódnak is, Budapestnek is, a művészetnek is. Két művésznő egymást kiegészítő és erősítő, de önmagában is nagyon erős pályaképe. Nem tudom persze, van-e értelme művésznőkről beszélni? A művészet nem egyetemes? Nem oly mindegy férfi műveli-e vagy nő? Én persze erre sem tudom az egzakt választ. Talán mindegy, a katarzisnak biztos nincs neme. De ha ránézek erre a Schiele-képre, az Egy nő borítóján, érzem, látom, tudom, hogy férfi festette, és ha ránézek itt bármelyik képre, érzem, tudom, látom, hogy NŐ, nagybetűvel, csupa nagybetűvel: NŐ alkotta.

Keresem már napok óta, hogy mitől is van ez a bizonyosságérzet. Már arra gondoltam, hogy ha elakad a férfitudomány, akkor emberemlékezet óta a mesékhez nyúlunk. Most divat is ez (a nők között, persze), de hát hiába van benne rendszer és értelem, mégis, hogy venné ki magát, ha egy Kormányhivatalban mesélni kezdenék? Pedig szívesen tenném, mert, ha valami igazán közöst akarnék a meg nem fogalmazható, de annyira nyilvánvaló nőiességen kívül felfedezni ezekben a művekben, akkor az a növény volna. Fák, fák, bokrok, virágok, gyümölcsök… Ó, ezek a vöröslő gránátalmák és falni való körték! E tobzódó természet! A termékeny szépség maga! Csépe Millának egy (lány)tanítványával volt is egy hasonló kiállításcíme: „Titkok és göcsörtök”. Ahová ő a „göcsörtöket” szállította akkor, szerinte, pedig dehogyis! Már akkor sem csak azokat, ahogy Agafonova Liudmila is idevarázsolja nekünk a titkokat is, a nőket is, a növényeket is.

Szóval van egy kedves, ideillő mese, amely valójában egy érdekes kísérlet is egyben. Az afrikai mese** rövidített verziója így szól:

Történt egyszer valahol Afrikában, egy tikkasztóan meleg napon, hogy a nyúl élelmet keresett a forró sivatagban. Egy idő után annyira forró lett a levegő, hogy már nem is ennivalóra, hanem egy hűvös árnyékra vágyott leginkább. De semmi ilyesmit nem talált, és egyre reményvesztettebben vánszorgott a forró homokban.
Amikor már éppen feladni látszott a keresést, s ezzel együtt az egész életét, egyszer csak egy hatalmas mangófát pillantott meg a távolban.

Összeszedte maradék erejét, és elkúszott a fáig, amelynek lombja alatt csodaszép árnyékos mezőt talált. A nyúl odalépett a mangófa árnyékának széléhez, meghajolt és udvariasan megkérdezte:

– Kedves fa, megengeded, hogy letelepedjek az árnyékodban? – A fa azt válaszolta:

– Természetesen barátom.

A nyúl lehuppant az árnyékban, és már éppen kezdte volna jól érezni magát, amikor a Nap továbbment az égen, és újra odasütött, ahol a nyúl heverészett. Akkor a nyuszi felállt, meghajolt és megkérdezte:

– Kedves fa, megengeded, hogy kicsit közelebb húzódjak hozzád?

– Hát persze – válaszolta a fa –, gyere csak bátran.

A nyúl megköszönte, közelebb ment hozzá, és már éppen jól érezte volna magát, amikor éktelenül viszketni kezdett a háta.

– Kedves fa! – szólalt meg ismét. – Megengednéd, hogy a törzsedhez dörzsöljem a hátamat?

A fa kedvesen válaszolt:

– Természetesen, barátom.”

A nyúl ismét hálásan megköszönte. A fa kis idő múlva megszólalt: 

– Nyulacska, te vagy az első teremtmény, aki ilyen tisztelettel és megbecsüléssel fordultál hozzám, és ilyen szépen beszéltél velem. Viszonzásul megmutatom neked a fák titkos szívét.

Azzal a fa törzséből kiemelkedett egy ajtó, megnyílt, és a nyúl besétált rajta. Odabent csodálatos kertet pillantott meg, amelyhez hasonlót még életében nem látott. Ragyogó fény világított meg mindent. Egy patakocska folyt keresztül a kerten, medrében csillogtak az arany és ezüst gyöngyszemek, s legbelül, a titkos szív legmélyén temérdek kincs és drágakő pompázott. A fákon varázslatos gyümölcsök kínálták magukat, és a kincsektől roskadozó bokrok ezer színben ragyogtak. Leült a fűre és gyönyörködött, szívta magába a fa titkos szívének szépségét. Mindenből békesség és nyugalom áradt.
Amikor kigyönyörködte magát, felállt, meghajolt, és elköszönt. A fa így búcsúzott tőle:

– Barátom, szeretnélek megajándékozni. Válassz kincseimből valamit, ami tetszik.

A nyúl örömében ide-oda ugrándozott, majd egy rubintos gyűrűt választott, és ráhúzta a farkincájára. Megköszönt mindent a fának, és megígérte, hogy soha senkinek nem beszél arról, amit látott.
Hazafelé menet az úton lesben állt a hiéna, és meglátta a nyúl farkincáján a csillogó gyűrűt. Megfenyegette, hogy ha nem mondja el, honnan szerezte, megöli. A nyúl féltette az életét és elárulta a hiénának, hogyan jutott a gyűrűhöz. A hiéna azonnal a fához rohant, és mézesmázosan kérte, hadd ülhessen le az árnyékba, hadd húzódhasson hozzá közelebb, és hadd dörzsölhesse hátát a fa törzséhez. A fa meglepődött, de megengedte neki, sőt még a fák titkos szívét is megnyitotta előtte.
Amint az ajtó kinyílt, a hiéna vadul beugrott, és szörnyű pusztításhoz kezdett odabent. Letörte az ágakat, letaposta a virágokat, beleköpött a patak vizébe, tört és zúzott, amerre járt. Fájt ez a fának, de nem szólt egy szót sem. Akkor a hiéna a titkos szív legbelsejébe rohant, és tépni kezdte a kincseket. Aggatta magára az aranyat, ezüstöt, gyémántot, a csillogó drágakövek beborították a fülét, farkát, mancsait, sőt az egész testét.
Amikor a fa úgy érezte, hogy a fájdalmat már nem tudja elviselni tovább, úgy döntött, bezárja szívének ajtaját, és ne nyitja ki többé senkinek. A hiéna messze volt az ajtótól, de észrevette, hogy az csukódni kezd.
Elindult felé, de az ajtó csukódott, csukódott… A hiéna pedig jött, jött, próbált közelebb jutni, de alig tudott mozogni a ráaggatott drágakövektől. Az ajtó pedig csukódott, csukódott…

A mese itt nem ér véget, de a kísérlet kedvéért abba kell hagyni, és megkérni a hallgatóságot, hogy 3-4 mondattal fejezze be mindenki maga a történetet. Szívesen tartanék most is némi hatásszünetet, és lefolytatnám a kísérletet, de soha nem fognak ekkor engem többé kiállításmegnyitóra hívni. Inkább elárulom, hogy minél kisebb a gyerek, aki befejezi a mesét, annál inkább megbocsát a hiénának, és annál nagyobb valószínűséggel engedi ki a fából, és engedi megjavulni. És minél idősebb a hallgató, annál nagyobb valószínűséggel áll bosszút a hiénán, és öli meg a fa nevében, válogatott halálnemekkel.

Ezen a kiálltáson viszont tudom, érzem, látom, hogy Csépe Milla és Agafonova Liudmila (még a nevük is egybecseng!), nemcsak jártak a fák titkos szívében, nemcsak megismerték azt a rejtett világot, nemcsak értik a fák, növények, virágok nyelvét, nemcsak egy nemes és szeretni tudó, szeretni akaró és szeretetre méltó nyúl lakozik bennük, hanem nekünk, hiénáknak is készek mindent megbocsátani és mindent megmutatni. A fák titkos szívéből hozott tudással és szépséggel meg is mentenek, meg is váltanak bennünket.

Ha pedig nem a mese látszólag gügyögő, naiv és csöppet sem férfiasnak tartott nyelvén szeretném befejezni a mondókámat, mondhatom ugyanezt némileg másképp is. Madách „Az ember tragédiája” utolsó színében az öngyilkosságtól tántoríttatja vissza a tudástól megcsömörlött Ádámot az anyává is váló Évával. Így fordul a férfi az Úrhoz: „…De, óh, Uram! ki fog feltartani, / Hogy megmaradjak a helyes uton? / Elvontad tőlem a vezérkezet, / Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.”

Az Úr pedig nagyon világosan beszél: „Karod erős - szived emelkedett: / Végetlen a tér, mely munkára hív, / S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd / Szünetlenül, mely visszaint s emel, / Csak azt kövesd. S ha tettdús életed / Zajában elnémúl ez égi szó, / E gyönge nő tisztább lelkűlete, / Az érdekek mocskától távolabb, / Meghallja azt, és szíverén keresztűl / Költészetté fog és dallá szürődni. / E két eszközzel álland oldalodnál, / Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, / Vigasztaló, mosolygó géniusz.”

Éva joggal mondja az isteni szózat és Angyalok kara után: „…értem a dalt, hála Istenemnek!” Míg Ádám, miközben a végzeten borong, dehogy is érti, úgy ígér, hogy bevallja: „Gyanítom én is, és fogom követni.”

Végül annyit javasolhatok tehát szerényen magam is e szépséges képek közt gyönyörködve is, de küzdve is az értelem és az érzelem béklyói által: drága Uraim, próbáljuk csak legalább meggyanítani az Évák, a Millák és a Liudmilák tudását, értését! És könyörgök az Éváknak, Milláknak és Liudmiláknak, hogy az érdekek mocskától távolabb, ha meghallják szíverükön keresztül az égi szót, költészetté, dallá, újabb és újabb festményekké szűrve, balsors és szerencse közt egyaránt legyenek örökké vigasztaló, mosolygó géniuszaink!

Akár a fociban is, akár a politikában is. Mert „Van egy nő. Szeret.”  Maglódon szeret festeni is.

^*Esterházy Péter: Egy nő (Budapest, Magvető, 1995)

**A fák titkos szíve. Allan Davies meséje nyomán (In Boldizsár Ildikó: Hamupipőke Facebook-profilja. Meseterápiás esetek. Budapest, Jelenkor, 2018. 251–253.)

 Az 1. képen balról jobbra: dr. Szabó Zsolt (a járási hivatal vezetője), dr. Tarnai Richárd (kormánymegbízott), Csépe Milla (a Vermesy Péter AMI  képzőművészeti tagozatának vezetője), dr. Fehér Edina (a kormányhivatal igazgatója), Kostyák Attila (a Vermesy Péter AMI művésztanára), Tóth István (a Vermesy Péter AMI vezetője), Dohány Zsuzsa (a kormányhivatal protokoll- és  rendezvényszervezője), legszélen Kérges László (alpolgármester).

Az első 5 kép Csépe Milla festménye, a többi alkotás Agafonova Liudmila hideg batik selyemműve.