A Maglódi Városnapok alkalmából nyílt meg Babos László képzőművész „Én és a majré – Egy bátor maglódi művész kiállítása” című tárlata.

A Szeberényi Lajos Helytörténeti Gyűjteményben (Petőfi tér 2.) eredetileg egy hónapra tervezett nyitva tartást a nagy sikerre tekintettel egy hónappal, az augusztus 20-ai ünnepségsorozatig meghosszabbították. A kiállítás megtekinthető a gyűjtemény nyitva tartási idejében, illetve előzetes bejelentkezés alapján (amelyet Temlin János gyűjteménykezelővel kell egyeztetni). Az alábbiakban a tárlatnyitó beszédet közöljük.

* * *

Babos László „Én és a majré” című kiállításának megnyitója alkalmából köszöntöm Önöket. Nem volt még bátorságom megkérdezni tőle, mitől fél. Nálunk nem szokás, különösen nem férfiak között, a konkrét félelmeinkről beszélni. De többnyire az anyák sem merik bevallani a gyerekeiknek, ha félnek. Az apák még kevésbé merik bevallani a feleségüknek, ha félnek. A kollégák szinte soha nem merik bevallani egymásnak, ha félnek, ahogy a főnökök sem. A politikusok pedig különösen nem merik bevallani nekünk, választóknak, ha félnek. Így aztán a művészek is ritkán olyan bátrak, hogy éppen a félelmeikkel viaskodva festik meg önarcképüket. Éppen ezért a félelmekkel való küzdelem nyilvános, férfias vállalása az én szememben olyan intellektuális és művészi bátorság, amely őszintébb, hitelesebb és termékenyebb bármely hősi ábrázolásnál. Ráadásul nem pusztán őszinte és hiteles ez a félelmektől való sanyargattatás, hanem önironikus, groteszk is. Ez pedig a bátorság legteteje, különösen egy kellően hiú, sportos alkotótól. Ezért lett az „Egy bátor maglódi művész kiállítása” a tárlat alcíme.

Kiemelhettük volna ugyan ezt a hol szelíd, hol nagyon is vaskos humort, iróniát és groteszkre való hajlamot is a címben, amely mindig körbelengi Babos László alkotásait, de ennél a stílusjegynél, eszköznél markánsabban hat a mindemögött meghúzódó keménykötésű, férfias bátorság. Ezúttal még a „maglódi” jelző sem formális a címben. Sőt nem pusztán a számunkra emblematikus helyi épületek és terek jelennek meg akár többféle változatban is e csudálatos képeken, de mi magunk is. Nem lepne meg, ha valaki magára ismerne például a katolikus templom előtt korzózókban vagy akár a maglódi házaspárban.

Egy kételyre hajlamos kolléganőm szokásához híven nem finomkodva küldött el melegebb éghajlatra, amikor arról beszélgettünk a minap, vajon mit gondolhatott egy adott alkotó valamely műve elkészítésekor, így ha már nem kérdeztem meg a félelmeiről a művészt, talán az alkotói szándéktól is függetlenül azon gondolkozom, mit mond nekem, mit mondhat mindnyájunknak például a már említett maglódi házaspárt ábrázoló kép. Az a maglódi házaspár, amely számunkra, MagHáz-beliek számára, már csak azért is kedves, mert 2005 óta strázsál a könyvtár bejárata mellett, meglehetősen szélsőséges érzelmeket kiváltva. Még az egykor a MagHázban tevékenykedő hivatásos kulturális munkás sem átallotta értetlenségében megkérdőjelezni e kép kapcsán a festő hozzáértését. Ám ha megkérdőjelezni lehet, ugyanilyen joggal magyarázni is. Mióta „tárlatvezetést” írtunk a kép mellé, talán közelebb kerülünk a célhoz: gondolkodjunk művészetről, értelemről, létről, magunkról.

A „tárlatvezetői” magyarázat hosszan ecseteli a világhírű, XV. századi flamand festőnek „Az Arnolfini házaspár” című nevezetes alkotását, de csak azért, hogy még szembetűnőbbek legyenek a Babos-féle maglódi parafrázis különbségei. Márpedig „A maglódi házaspár” vásznán a XV. századi módos kereskedő léttel szemben, van Eyck képének minden egyes részletével és szimbólumával szemben ott reszketnek a XXI. századi magyar földönfutó élet rekvizitumai: vézna, kócos, mezítlábas-rongyos pár; jószerivel csupasz falak, búra nélküli villanykörte, egyszerű konyhaasztal kihúzott, üres fiókkal, befizetetlen sárga csekkek, olcsó lőre – és a lábak előtt a gondozatlan, házi korcs. Kutyavilág Magyarországon, Maglódon.

A kép alapvető feszültségét (különösen a részlet gazdag, naturalisztikusan arisztokratikus előkép fényében) a groteszk ábrázolásmód teremti meg. Van Eyck művészete a XV. században akár a forradalmi jelzővel is illethető, de persze komikusnak hatna Maglódon is „forradalmiságot” emlegetni. Ugyanakkor melyik helyi művész mert szakítani az elmúlt évtizedekben a település romantikus, de legalábbis esztétizáló, legfeljebb a tájkép vagy a csendélet mélységéig merészkedő ábrázolásával? Márpedig talán Mednyánszky László háború és válság sújtotta magyar csavargói meredtek így ránk utoljára a vászonról a XX. század elején. A maglódi házaspár nyomora ehhez képest akkor is fáj, ha groteszk, ha borgőzős, mert nagyon ismerős, nagyon a húsunkba vág, a lelkünkbe hasít. A lokálpatriotizmus (és a művészet!) félreértése a képeslapok felületességét és csalóka idilljét elvárni az alkotóktól. Sőt akkor szervesül, ér össze a művészet és a helyi lét, ha lépten-nyomon áthatják egymást. Bizony „A maglódi házaspár” nagyon a mienk, hiszen mi vagyunk „A maglódi házaspár”.

Van Eyck és Babos László képei együtt és a könyvtár bejáratánál ráadásul egy további, külön értelmet is nyernek. Vörösmarty Mihály írja éppen a „Gondolatok a könyvtárban” című versében: „Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, / Az emberiségnek elhányt rongyain / Komor betűkkel, mint a téli éj, / Leírva áll a rettentő tanulság: / »Hogy míg nyomorra milliók születnek, / Néhány ezernek jutna üdv a földön, / Ha istenésszel, angyal érzelemmel / Használni tudnák éltök napjait.«” Ebben az összefüggésben már „Az Arnolfini házaspár” a néhány ezret is szimbolizálja számomra, akinek jutott „üdv a földön”, míg „A maglódi házaspár” a nyomorra született milliókat. A könyvtárba lépve pedig („Hová lépsz most”) Babos László révén így immár érdemes mindenkinek feltennie e Vörösmarty-féle kérdést: „…Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” S mivel önmagában a Babos-kép egy némileg karikaturisztikus, ám éppen ezért szeretnivalón emberi, mégis vidéki nyomorúság tükre, önmagában, több mint félezer évet is átívelve azt válaszolhatná, hogy bizony – nem ment…

A két mű azonban együtt a bibliotékabejárattal már Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban” című versével ezt sugallja: „Mi dolgunk a világon? küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak. / Ember vagyunk, a föld s az ég fia. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, / S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, / Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt / Posvány iszapját szopva éldegéljünk? / Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. / Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből / S a szellemharcok tiszta sugaránál / Olyan magasra tettük, mint lehet, / Mondhatjuk, térvén őseink porához: / Köszönjük élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Ezt a férfias küzdelmet, ezt a jó mulatságot képes nyújtani nekünk egy félősen is bátor, nem maglódinak született, mégis valódi maglódi művész ember férfi munkája. Ezt nyújtja a könyvtár mellett, ám szerintem, akárhová is kerülnek a képei, mindenütt és mindenkiben önálló életre kelnek a történetek és képek. Mert az igazi művészet éltet és életre kel. Ezért vagyunk itt ma ilyen sokan. Köszönöm, hogy meghallgattak!