A maglódi közterület-felügyelet egyik autójába szállok be. Mindnyájan találkozunk nap mint nap a kis fehér Suzukival és természetesen Varga Lajos közterület-felügyelővel is. Őt kísérem el mai körútjára.

„Egy átlagos reggel a munkaidőm a hivatalkezdéskor, reggel 8-kor indul, és hivatalzárásig tart. Az élet persze ezt rendszeresen felülírja, sokszor az éjszakába is belenyúlik, a szombat-vasárnapokba, az ünnepnapokba. Ez a munka állandó jelenlétet, állandó elérhetőséget igényel” – kapom az első általános leckét Maglódból. A várost egyébként kettéosztották, a másik fele a kollégáé, Varga Mártoné. Nem testvérek, a közös munkán kívül névrokonság köti össze kettőjüket.

Lajos sötétkék egyenruháját a hátul az övén kaffogó bilincs még hivatalosabbá teszi. Pedig szikár alakja, bajusza egyébként is szigort sugall: jól egymásra talált itt hivatás és személyiség. „4 éve vagyok közterület-felügyelő. Előtte több mint 14 évig fegyveres szolgálatot teljesítettem a repülőtéren. Maglódon azonban komolyabban még nem kellett intézkednem. A cselekmény abbahagyására szólítom fel azokat, akik nem helytállóan viselkednek, például ha fiatalokat rongáláson érek. Lehet aztán ezt fokozni, kényszerítő intézkedéseket alkalmazni. Közterület-felügyelőként több jogosítványom van, mint egy átlagpolgárnak: a gyanús személyeket igazoltathatom, visszatarthatom. A legutolsó fázis a kényszerítő intézkedések sorában a bilincs, ha majd használnom kell, több mint valószínű, hogy használni is fogom a jogszerűség határán belül. De a rendőrséget mint társszervet is segítségül hívhatom, a kapcsolatunk velük egyébként elfogadható” – húz nagy ívet Lajos a pályaválasztás és a munkakapcsolatok között.

Szép lassan elindulunk, a Fő utcán, majd fel a Dózsa György utcán. Alaposan körbenézünk. „Meghatározott útvonalam van, amit még a hivatalba érkezés előtt körbejárok: a patakparttól kezdve az Öregfalun át, végigmegyek Krisztinatelepen, a központon. Ami nem való a közterületre, azt megjegyzem, aztán az irodában a kollégákkal, közvetlen felettesemmel, a jegyzővel megbeszéljük a teendőket. Más esetekben felszólítással szoktam kezdeni az intézkedést például nyáron a füves-gazos területeknél. Határidőket szabok ki, de lehet velem beszélni. Ha az illető azt mondja, nem tudja 4-5 nap alatt rendbe hozni, de egy hét múlva, 10 nap múlva jöjjek ki, nézzem meg, mert addig elkészül, akkor ezt természetesen elfogadom” – emberek vagyunk, vallja Lajos meggyőződéssel. „Összességében folyamatosan járőrözök, kivételt képez, amikor irodai munkára szólít a kötelesség, ilyenkor kieshet egy-két óra.”

Egy hölgy éppen plakátot ragaszt az utcán a villanyoszlopra. Maglódon az utóbbi időben alaposan elszaporodtak a cetlik, falragaszok, végül a plakátok. Mi történik, ha valaki nem az előírások szerint üzen az itt lakóknak? „Felszólíthatom – avat be Lajos a jogosítványaiba –, hogy a jogszabályok által előírt körülmények között plakátoljon. A választások után például a pártok helyi képviselőinek küldünk értesítést, hogy letelt a türelmi idő, távolítsák el a régi plakátokat.” Csak remélni lehet, hogy a „visszaszedésben” is olyan szorgalmasnak mutatkoznak a helyi pártpropagandisták, mint amikor teleragasztották a város póznáit, köztereit jelöltjeik mára megszaggatott, rondán telefirkált képeivel.

Már az Aradi utcában gurulunk, egy hosszú, gazzal benőtt, telek előtt állunk meg. Mivel az ingatlan lakatlan, de több tulajdonosa is van (ecseriek és budapestiek az örökösök), a közterület-felügyelő ajánlott levélben hívja fel figyelmüket a terület tisztán tartására, gondozására. Természetesen a mindenkori tulajdonos vagy használó köteles a területet rendben tartani.

A Sugár úton autózunk visszafelé, elhajtunk a villámcsapást szenvedett ház előtt is. Szerencsére már folyik a javítás. Van-e a tűzesetekkel dolga a közterület-felügyelőnek? „Ha magánterületen leég egy ház, tulajdonképpen nincs teendőm, a szolgálat előtt mégis benéztem –árulja el Lajos. – A középületek felügyelete viszont természetesen hozzánk vannak rendelve. Az állagmegóvásuk is, például a rongálások megakadályozása, felderítése, jegyzőkönyvezése. Legyen az iskola, polgármesteri hivatal, vasútállomás.”

Azt hinné az ember, hogy a közterület-felügyelő, mint „rokona”, a rendőr, folyamatosan az élet árnyoldalában tartózkodik. Lehet-e így szeretni egy munkát, az embereket? „Árnyoldal? – kérdez vissza csodálkozva Lajos. – Szeretem a maglódiakat. Ezt az érzést nem lehet bennem elnyomni. Budapestről a ’80-as évek végén költöztem ide, és az első perctől szeretek itt lakni. A maglódiak többségével pedig meg tudjuk beszélni a problémákat, szinte mindenkivel szót lehet érteni. Egy-két renitens ember van, de ez nem csak Maglódra jellemző. Nekem komolyabb esetem még nem is volt.”

E maglódi filantrópiát az sem csorbítja, hogy sok a „téves” hívás. Amikor például éjjel hiába mondja Lajos az esetleg kétségbe esett telefonálónak, hogy egy adott eset a mentőkre vagy a tűzoltókra tartozik, hivatalból el kell járnia, a segítségnyújtást nem háríthatja át másra, és jegyzőkönyvet is fel kell vennie. „Most vasárnap is kora reggel kérdezték tőlem a gyepmester számát, mert eltűnt egy kutyus. Hála Istennek, meglett a kutya! – derül fel Lajos komoly arca. – Ilyesmi havi szinten előfordul. Az állattartás, ebtartás egyébként valóban hozzám tartozik.”

Mégis, mik azok a jellemző esetek, amelyekkel a közterület-felügyelő városunkban találkozik? Kezdjük a téllel! „Nagyon sokszor tapasztalom, hogy hóesés után még két nappal is érintetlen a járda, mármint egy-két tipegésnyomtól eltekintve. Vonatkozik ez az ónos esőre is. Pedig ha valaki előtt kéz-, lábtörés történik, ne adj’ Isten, komolyabb baleset, a tulajdonost terheli a kártérítés, ha nem állandó lakos, akkor is. A hóeltakarítás, a síkosság mentesítés csak a közintézmények előtt közfeladat. Az állampolgároknak is kb. úgy kellene a sajátjukat is gondozniuk, mint ahogy a MagHáz, a Városháza vagy az iskolák előtt teszik az illetékesek.”

Ősszel, tavasszal legfeljebb az égetés okozhat kellemetlenségeket. „A nyári időszakban pedig a parlagfű-mentesítést emelhetem ki. Gyakran nincsenek a szomszédokra tekintettel a nagy gazzal. Pedig a magokat átfújja a szél, tehát fertőződik a szomszéd telke is. Nagyon sok perpatvar alakul ki abból, hogy nem vagyunk tekintettel egymásra. Tudom, a mai pénzvilágban sajnos ez így működik” – de ezek a következtetések már túlmutatnak mind a közterület-felügyelő, mind a riporter látókörén…

Addig-addig firtatom a maglódi jellemzőket, hogy már a Liszt Ferenc utca végén suhan a Suzuki. „A Nagyhíd alatt is minden nap átmegyek – folytatja Lajos az „idegenvezetést” –, a közigazgatási határon túli területekért azonban már a mezőőr felel. Itt, a lakatlanabb részeken a sitt-lerakástól kezdve sok furcsaság érzékelhető. Ám ha nincs tettenérés, nagyon nehéz dolgom van. Az eltakarításról persze intézkednem kell, ami sajnos a költségvetést terheli.”

Vajon mennyire vagyunk mi szemetelősök? A mindennapi tapasztalat meglehetősen elkeserítő a lokálpatrióta szemével is. „A szemetelés jellemző maglódra is, de nem jobban, mint máshol, mondjuk Gyömrőn, ahol sokszor járok – állítja Lajos határozottan. – Európa szívében a kicsit európaibb gondolkodást kellene bevezetni. Az emberek fejében helyre kellene tenni bizonyos gondolatokat: vigyázzunk a környezetünkre, és legalább abban a minőségben próbáljuk átadni a következő nemzedéknek, mint amilyenben most élünk” – és lám, ismét túlnéztünk a maglódi horizonton… „Egyébként valóban van összehasonlítási alapom, mert jó viszonyt ápolok a gyömrőiekkel és a péceliekkel is, ahol hárman-hárman vannak ebben a munkakörben.”

A szemetelésnél is jobban dühíti Lajost egy másik, még közvetlenebbül káros jelenség. „Általánosan jellemző még nálunk a KRESZ-táblák eltávolítása, elfordítása, a helyéről való kivétele. Pedig ez már szerintem bűncselekmény, mert az illető pl. egy STOP-tábla kiszedésével, balesetveszélyt okoz. A hétvégi »szórakozások« után, hétfőn reggel a Tefü segítségével össze kell szednünk a táblákat, és visszatennünk a helyükre. Vannak persze nevek, de nem akarok nevesíteni. Felelőtlen fiatalokról van szó, akik akár börtönbe is kerülhetnek, ha tetten érjük őket. Az italfogyasztásból adódóan történik meg mindez” – a magyarázat persze nem felmentés, puszta tény.

Maglód közterület-felügyelői szempontból is „neuralgikus” központjához érkezünk időközben. „A Martinovics tér a kolléga területe, de átfedéssel járunk, ő pedig gyakran elidőz itt, a buszmegállóban.” A buja dzsungellel körbenőtt egykori Szirom-ház romjai meredeznek máris mellettünk. „Ez is a kolléga körzete.” Mégis mit tehetnek, hiszen ez magánterület? „Ennek ellenére nem dőlhetünk hátra, mert nyitott: kerítés van is meg nincs is. Megállunk, benézünk, ha arra járunk. Felderítjük mi is, hogy éppen beköltözött-e valaki.” Mármint hajléktalanok? Tudja-e azt valaki ebben a munkakörben, egyáltalán mennyien lehetnek? „Nem tudom, Maglódon hány hajléktalan él. Többen vannak, de nem látványos az elhelyezkedésük. Sokan nem szembesülnek vele ezért, hogy XY esetleg hajléktalan. Magánházaknál, kis fészerben húzzák meg magukat vagy – mutat Lajos a romházra – illegálisan beköltöznek valahová éjszakára.”

Máris újabb témánál tartunk: „Idekapcsolódik részben a közterületen való italfogyasztás is. Főleg ha az iskola közelében zajlik. Ezt törvény tiltja, de csinálják, és szétdobálják a palackokat is. Esetleg túlfűtve sértő szavakat kiabálnak. A rendőrséggel karöltve lehet ilyenkor fellépni.” Ismét a központban járunk, a Petőfi-szobor előtti kis parkban mintegy illusztrációként ott ül két kortalan, vidám ember. „Amiről beszéltünk, az italozók” – száll ki Lajos az autóból: „Szép jó napot az uraknak! Az italozás befejezve, ugye?” „Mi? Semmit! Esküszünk, semmit! – tagadják kótyagosan a nyilvánvalót az „urak”. „Szeretném, ha így is maradna! A legjobbakat! – búcsúzik el Lajos az „ismerősöktől” – „Már tele vannak, mint a déli busz…”

Az iskola mellett elhajtva adódik a kérdés: van-e dolga a közterület-felügyeletnek a gyerekekkel? „Nem egy általános iskolástól elvettem már a cigarettát – említi meg Lajos. – Az ötödikes-hatodikos gyerekek még csak csúnyán néztek rám, amikor kifordíttattam velük a zsebüket. A tinédzserek a másik véglet, ők már kóstolgatják az ital »örömeit« is, esetleg más szerekkel is fokozzák a hatást. Nem tudnak magukkal mit kezdeni. A felnőttek többsége pedig megfáradt a pénzhajhászásba, nem foglalkoznak velük. Elfásultak.” Az iskolásoknál valamivel idősebbek mulatsága a falfirka. Lajos tapasztalata is ez. „Maglódon leszokásban vannak a graffitiról. Talán az utolsó komolyabb balhé a MagHáz Múzsa-szobrának megrongálása volt, de ez az Y-jel megtalálható az iskola falán és a nagyállomás peronján is, meg a Sparnál. Régóta figyeljük a srácot, előbb-utóbb el is kapjuk…”

Közben megtettük a szokásos, kisebb kört, de úgy döntünk, még kinézünk a nagyáruházakhoz. Igaz, az Auchannak van saját biztonsági szolgálata, de ettől még a közterület-felügyelet illetékessége nem tűnik el. „A parkolókat járjuk be a kollégával, például a mozgássérültek számára fenntartott helyeket igénybe vevők jogosultságát vizsgáljuk. A jogtalan használat büntetési tétele 50 ezer forint. Itt nincs apelláta, ettől eltérni nem lehet.” Vajon számít-e, mennyi bírság folyik be a költségvetésbe? Kell-e valamiféle minimumot hozni? – firtatom. „Nem, nincs ilyen szempont. Már csak azért sem, mert először is mindig megpróbálok ember maradni. Konszenzusra jutni az illetővel. Csak akkor jelentek fel valakit, ha nem használ a figyelmeztetés. Végigmegyünk a parkolón. Biztosan nem egy bűncselekményt meghiúsítottunk már. De nem tehetünk semmit, ha nincs tettenérés. Jogtalanul nem tartóztathatok fel senkit, de alapos gyanú esetén visszatarthatom. Jogomban áll fényképezőgépet is használni és hangfelvételt készíteni, és intézkedésnél ezt meg is teszem. Gépjárműbe szerelt kamerát használok vagy telefont, diktafont. Rendszeresen visszanézem a felvételt, és 30 napig tárolhatom, ha a felvétel valamit bizonyít” – avat be Lajos az eljárási részletekbe. „Néha sérelmezik az intézkedést, de a felvételek engem szoktak igazolni.” Nem csoda, mindezek után, hogy kijutott már egy-két bírósági, rendőrségi ügy a közterület-felügyelőnek. „Például 3 éve a Petőfi téri iskolai betörésnél. A Bellus téren pedig egy lakásfeltörésnél szabályos felderítést végeztem. Este már tudtam, kik azok a fiatalkorúak, akik bementek a lakásba.”

Az Öregtemető mellett jövünk visszafelé, odaintünk a kollégának is. Egy jó közterület-felügyelőnek előbb-utóbb minden szeglethez lesz története: „Éppen 3 hete volt egy sírkőrablás. A komplett sírt elvitték, de ez a rendőrség hatásköre volt, mi csak a jegyzőkönyvet vettük fel.” A szemközti területen pedig gyakran panaszkodnak a járdára felálló autókra. Lajosnak erről eszébe jut egy korábbi kérdés, hogy tudniillik gyakrabban vétkeznek-e a férfiak, mint a nők? „Nincs nemi különbség. A kisebb fokú parkolási szabálytalanságok például jellemzőek a nőkre.”

Varga Lajos közterület-felügyelő azt állítja egyébként, hogy nemcsak Maglód árnyoldalaival találkozik. Eleve örömmel látja az éves értékeléseknél, hogy elégedettek a munkájával, de persze megmondják azt is, ha esetleg valamit „elhanyagol”. Ugyan jók az értékelési mutatói, ám még fontosabb, hogy az emberektől is mindig meg szokta kapni a visszajelzéseket: egy-egy kézszorítást, köszönömöt. „Sokszor leintenek és megköszönik például a gyors intézkedést, egy-egy gazos terület felszámolását, a szemét elszállíttatását, vagy, hogy este, éjszaka is látnak. Rengeteg ilyen visszajelzést kapok.” S ha mégis, mindennek ellenére, elege lenne? „A kikapcsolódás elvileg megoldható, de a gyakorlatban az ember agya mindig odakoncentrál, hogy holnap vajon mire ébredek, mit tapasztalok? Magam oldom meg a kizökkentést: olvasok, és szeretek rajzolni. Szeretek vezetni is: beülök az autóba, elindulok, és megyek, megyek – ez engem teljesen kikapcsol…”

A 7. fotóért (romház) köszönet Schnekta Péternek