A városi könyvtár bejárata előtt sokan megtorpannak egy festmény láttán. A kép groteszk fájdalmassága ambivalens, néha pedig szélsőséges reakciókat vált ki.

A művész például keserű mosollyal emlegeti máig annak az egykor a MagHázban tevékenykedő „szakértőnek” a véleményét, aki értetlenségében a festő hozzáértését sem átallotta megkérdőjelezni.  Mi is e kb. 70 x 100 cm-es, „A maglódi házaspár” címet viselő kép „titka”?

Sajnálatos, de a megfejtéshez hosszabban kell elidőznünk a németalföldi művészettörténet bugyraiban. Jan van Eyck (1390 körül született) flamand festő, a korai németalföldi művészet egyik legkiemelkedőbb alakja. A francia–burgund–flamand könyvfestészet alapján a németalföldi táblakép megteremtői között tartjuk számon, aki a flamand tájképfestészet előfutára, a flamand reneszánsz első képviselőinek egyike. A Jodocus Vujdtsnek és feleségének, Batherine Borluutnak festett Genti oltárkép (1426–1432) valószínűleg Európa legnagyobb hatást keltő önálló műve.

„Jan van Eyck minden idők legnagyobb arcképfestői közé is tartozik. Portréinak kifejező ereje olykor még az olasz kora reneszánsz művészek ilyennemű alkotásait is felülmúlja. A mennyei személyiségek arcképei mellett, akik nincsenek alávetve sem az idő múlása okozta testi hanyatlásnak, sem a szenvedélyek viharainak, ott van tehát azoknak a serege is, akiken az életkor, a betegségek hagytak maradandó nyomot. Jan mélybe hatoló tekintete egy-egy arc minden apró részletét megragadja, és mindezt hihetetlen érzelmi feszültséggel tudja továbbadni nekünk. Néhány képre, a táblára vagy a keretre ezt írta: Als ich can (legjobb tudásom szerint). (…) Végezetül még egy híres táblakép…: Az Arnolfini házaspár. Erről a nevezetes alkotásról tudjuk, hogy a XVI. században Spanyolországban volt, sőt még 1789-ben is szerepel a madridi királyi palota leltárában. Onnan Napóleon egyik tábornoka elrabolta, majd 1815-ben Brüsszelben az angol J. Hay vette meg, később azonban szerény összegért, 730 font sterlingért eladta a londoni National Gallerinek, és ma is ott látható. Giovanni Arnolfini olasz kereskedőt ábrázolja, aki 1420-ban telepedett meg Bruggében: a képen menyasszonyának, Giovanna Cenaminak a kezét fogja, miközben jobbját fölemelve mondja ki a házassági eskü ünnepélyes szavait. Az esemény egy benyíló meghitt terében játszódik; a nyitott ablakon át gyönge fény szűrődik be, a földön heverő levetett facipő (ami a hely szentségére utal) meg a jegyespár körül lábatlankodó kiskutya (a hűség szimbóluma) a családi tűzhely nyugalmát is érezteti. A hátsó falon, a tükör felett olvasható a szignatúra: »Johannes de Eyck fuit hic 1434« (Jan van Eyck jelen volt 1434). A tükörben hátulról látszik a szoba; a házaspárral szemben a nyitott ajtóban két alak áll, alkalmasint a két tanú. Egyikük valószínűleg a festő. (...)

Jan van Eyck neve elválaszthatatlanul összeforrt a flamand festészeti iskola kezdeteivel. Ő volt az, aki Masaccióval egy időben, de tőle függetlenül eljutott a látható világ festői fölfedezéséig. Úgy is mondhatnók, hogy a maga festő szemével oly módon látta a valóságot, mint előtte senki. Ebben az értelemben nem lehet tagadni művészetének forradalmi voltát.” (A művészet története – Borrás–Serrano: A korai reneszánsz. Corvina, Budapest, 1991. 85–86.)

Van Eyck nevezetes festményének parafrázisát készítette el Babos László (1947) A maglódi házaspár címmel. A mű 2005-ben került mai helyére a MagHáz avatása alkalmából. A kép alapvető feszültségét (különösen az inspiráló mű fényében) a groteszk ábrázolásmód teremti meg. Komikusnak hatna bizonyára Maglódon is „forradalmiságot” emlegetni, mint van Eyck esetében, de melyik helyi művész mert szakítani az elmúlt évtizedekben a település romantikus, de legalábbis esztétizáló, legfeljebb a tájkép vagy a csendélet mélységéig merészkedő ábrázolásával?

Márpedig „A maglódi házaspár” vásznán a XV. századi módos kereskedő léttel szemben, van Eyck képének minden egyes részletével és szimbólumával szemben ott reszketnek a XXI. századi magyar földönfutó élet rekvizitumai: vézna, kócos, mezítlábas-rongyos pár; jószerivel csupasz falak, búra nélküli villanykörte, egyszerű konyhaasztal kihúzott, üres fiókkal, befizetetlen sárga csekkek, olcsó lőre – és a lábak előtt a gondozatlan, házi korcs. Egyik kutya, másik eb. Kutyavilág Magyarországon, Maglódon.

Ilja Repin XIX. századi szakadt orosz muzsikjai vagy (hogy hazai előképet említsünk) Mednyánszky László háború és válság sújtotta magyar csavargói meredtek így ránk a XX. század elején. De Babos László szegényei nem közvetítik kilátástalan sorsuk tragikumával az elmúlt évszázadok ma valamiért fennköltnek látszó emelkedettségét. (Lehet persze, hogy akkoriban azok sem látszottak fennköltnek, emelkedettnek.) A maglódi házaspár nyomora azonban akkor is fáj, ha groteszk, ha borgőzős, mert nagyon ismerős, nagyon a húsunkba vág, a lelkünkbe hasít.

A lokálpatriotizmus (és a művészet) félreértése a képeslapok felületességét és csalóka idilljét elvárni az alkotóktól. Sőt akkor szervesül, ér össze a művészet és a helyi lét, ha lépten-nyomon áthatják egymást. Bizony „A maglódi házaspár” a mienk, hiszen mi vagyunk „a maglódi házaspár”. Is.

Van Eyck és Babos László képei együtt és a könyvtár bejáratánál ráadásul egy további, külön értelmet is nyernek. Vörösmarty Mihály írja éppen a „Gondolatok a könyvtárban” című versében: „Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, / Az emberiségnek elhányt rongyain / Komor betűkkel, mint a téli éj, / Leírva áll a rettentő tanulság: / »Hogy míg nyomorra milliók születnek, / Néhány ezernek jutna üdv a földön, / Ha istenésszel, angyal érzelemmel / Használni tudnák éltök napjait.«”  Ebben az összefüggésben már Az Arnolfini házaspár a néhány ezret is szimbolizálja, akinek jutott „üdv a földön”, míg A maglódi házaspár a nyomorra született milliókat. A könyvtárba lépve pedig („Hová lépsz most”) Babos László révén így immár érdemes mindenkinek feltennie e Vörösmarty-féle kérdést: „…Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” S mivel önmagában a Babos-kép egy némileg karikaturisztikus, ám éppen ezért szeretnivalón emberi, mégis vidéki nyomorúság tükre, önmagában, több mint félezer évet is átívelve azt válaszolhatná, hogy – bizony, nem ment…

A két mű azonban együtt a bibliotékabejárattal már Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban” című versével ezt sugallja: „Mi dolgunk a világon? küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak. / Ember vagyunk, a föld s az ég fia. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, / S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, / Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt / Posvány iszapját szopva éldegéljünk? / Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. / Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből / S a szellemharcok tiszta sugaránál / Olyan magasra tettük, mint lehet, / Mondhatjuk, térvén őseink porához: / Köszönjük élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!”  Ezt szeretnénk tenni és mondani a maglódi könyvtárban.

* * *

Babos László gyűjteményes kiállítása a Helytörténeti Gyűjteményben lesz látható a Maglódi Városnapok keretében tervezett, június 28-ai megnyitó után.

1. kép: Babos László önarcképe, melyet a városi könyvtár Helyi értékeink című beszélgetéssorozatának apropóján készített (2012)

2. kép: Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár

3. kép: Babos László: A maglódi házaspár (kb. 2005)

4. kép: A Szeberényi Lajos Városi Könyvtár bejárata A maglódi házaspárral

5. kép: A Helytörténeti Gyűjtemény kapuja Babos László festményeivel és kapudíszével