Augusztusban volt 18 éve, hogy Maglódra költözött a család. A kezdeti lelkesedés hamar elmúlt, „köszönhetően” a lehetetlen közlekedésnek és a nem kevés kerti munkának. Egy év sem telt el, és semmi más vágyam nem volt, csak hogy visszamehessek Budapestre…

Ez így ment majdnem 10 évig, de hiába költöztem el, valahogy mindig hazakeveredtem a szüleimhez. Maglódon nem találtam a helyem, minden olyan idegen volt. Aztán Isten egy kis közösségbe vezetett, ahol Jézusra és barátokra találtam. Egyikőjük felvetette, mi lenne, ha elmennék a Magdalába énekelni. Többször megkérdezett, minden alkalommal nemet mondtam.

2013 januárjában volt az első jelentős törés az életemben, amit nem igazán tudtam kezelni. A barátom ismét javasolta, hogy menjek el a Magdalába: meglátom, milyen jó lesz. Igaza lett. Mióta az eszemet tudom, szeretek énekelni. Annak ellenére, hogy van olyan barátnőm, aki azt kérte a születésnapjára, hogy soha többet ne énekeljek neki. Keresztapám úgy fogalmazott: „Olyan a hangod, mint az orosz kölni, egy csepp is elég belőle, és megárt.” Ezzel a „tudattal” érkeztem meg az első próbára, ahol életemben először mondták, hogy nincs is annyira rossz hangom. Tanítottak, bátorítottak, olyan őszinte szeretettel, figyelemmel és türelemmel vettek körül, amit nekem még a mai napig tanulnom kell. Alig vártam, hogy kedd legyen, és mehessek a próbákra. Így lettem magdalás.

Eljött az első nagy fellépés ideje: részt vettünk az Ez az a nap rendezvényén, az 1000 fős kórusban énekeltünk mi is a Papp László Sportarénában. Feledhetetlen élmény volt! Majd jöttek a közös kirándulások, szalonnasütések, pizzázások. Egyik felkérés érkezett a másik után. Belekerültem Maglód közösségi életébe. Ott voltam az első Mesenapon, a közös istentiszteleteken, felvidéki kirándulásokon, a karácsonyi élelmiszergyűjtésnél. A kórusnak köszönhetően része lettem a városi alkalmaknak. Mindig emlegetem a fóti közös reggeliket. Vagy amikor a kórházi ágyon feküdtem a sokadik műtét előtt, felhívtak, és nekem énekelt az egész kórus. Látogatások és közös éneklések a kórházban… Apukám temetésén is ott voltak velem. Amikor elment a villanyom, és új oszlopot kellett állítani, a férfikar sietett a segítségemre. Segítő kezek a kerti munkában, az életben. A szólampróbákat még nem is említettem, pedig ez az ezer meg ezer apró morzsa és végtelenül sok szeretet – ez a Magdala.

Az emberek ezek után már nemcsak férfiak és nők voltak, hanem szomszédok, barátok, ismerősök vettek körül. Nemcsak idegen arcok, hanem nevek, mosolygós szemek, élettörténetek, sütireceptek, virághagymák lettek. Részesévé váltam egy közösségnek, ahova jó tartozni, ahol szeretek élni, és tenni értük. Ma már nyíltan vállalom ha „gyüttment” is, de maglódi vagyok. Lokálpatrióta lettem.

Nincs rálátásom arra, Isten mit tervez az életemmel, de ha engedi, és Ő is úgy akarja, szeretnék itt megöregedni és tenni ezért a közösségért. A Magdala nekem maga Maglód. Egy szeretetközösség, ami betölti a gondolataimat, a szívemet. A barátaim ők, akikért aggódom, és akik aggódnak értem. Együtt vagyunk jóban, rosszban, együtt sírunk, nevetünk és imádkozunk egymásért. Miattuk tudom őszintén mondani, hogy haza jövök. Általuk leltem otthonra. Itt.

Fazekas Éva

A szerző az 1.  képen jobbról a 6.

A fotók forrása a kórus közösségi oldala.