Osztertág Éva magyar szakos tanár idén hetedszer nyert maglódi diákcsapatával a monori József Attila Gimnázium által kiírt, a névadó életével, életművével foglalkozó versenyen.

„E világon ha ütsz tanyát, / hétszer szűljön meg az anyád! / Egyszer szűljön égő házban, / egyszer jeges áradásban, / egyszer bolondok házában, / egyszer hajló, szép búzában, / egyszer kongó kolostorban, / egyszer disznók közt az ólban. / Fölsír a hat, de mire mégy? / A hetedik te magad légy!” – írta József Attila A hetedik című versében. Erről a hétről vagy másik hétről beszélgettünk volna? Mindjárt kiderül.

Maglódi Hírhatár: Egy közkedvelt ifjúsági regényíró mondta egy interjújában: „Kit érdekel, mikor született József Attila? Az érdekel, hogy » Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám.«” Ennek fényében kérdezem: mit jelent a József Attila versenyen diákjaival hetedszer is nyertes tanárnőnek és mindenkori diákjainak József Attila? Mi az „érdekes” benne? Hiszen a tananyag tekintélyes része mégiscsak arról szól, amiről az imént a neves író leszögezte, senkit nem izgat…

Osztertág Éva: Most is arra kell gondolnom, mennyire félek életrajzot tanítani. Hiszen a teljes igazságot nem tudom elmondani. Nem is biztos, hogy kell a „teljes” igazság. Nagyon sokszor azt tapasztalom ugyanis, hogy olvasok valamit, és érdekelni kezd, ki írta. Aztán: „Ennyi az egész?!” – kérdezem, mert kiderül, hogy ő is ember volt. Lehull a csillag az égről. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, nagyon vigyázzanak: akikről mi tanulunk, azok zsenik. Elrohannak mellettünk, mint az üstökösök fenn az égen. Nem tudunk velük tartani, csak gyönyörködni bennük. Mi meg állócsillagok vagyunk. Az is nagyon szép. De az állócsillag az üstököst megérteni nem igazán tudja. Életrajzot tehát csak nagyon félénken és keveset adagolok a gyerekeknek, hogy ne csalódjanak, amikor kiderülne, hogy az illető nagyon is gyarló ember volt.

Azt is szoktam mondani a gyerekeknek: tessék „használni” az irodalmat! Az író olyan, mint egy nagyon jó szivacs. Mindent, amit tapasztal, magába szív, és aztán csak „nyomkodni” kell, és kiadja nekünk. Megfogalmazza azt, amit mi nem tudunk: örömünket, bánatunkat. Kinek a segítségével lehet legjobban szakítani? Ady Endre verseivel. Ha valakinek azt mondod, „Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni”, az „kész” lesz.

MHH: Hogy lehet mégis felkelteni a gyermekek érdeklődését József Attila és a verseny iránt?

OÉ: A helyzet paradox, hiszen a pályázat mégiscsak úgy szól: József Attila élete, pályája a művei tükrében. Egyfelől ott van tehát a svédcsavaros életút, másfelől a nagy versek, amelyeket tizenéves gyerekeknek kellene „beadagolni”… Kicsit mindig tartottam tőle, hogy mennyit foghat fel ezekből egy gyerek. A monoriak – nagyon helyesen! – hűségesen ápolják annak az 1917/18-nak a fordulóján József Attila által ott töltött néhány hónapnak az emlékét, amikor a Mama már nagyon beteg volt, hát meghirdették ezt a versenyt a róla elnevezett gimnáziumban.

MHH: Mióta zajlik ez a verseny?

OÉ: Időtlen idők óta! Mi 7 éve vagyunk ott. Valaki, aki még verekedett József Attilával gyermekkorában a IX. kerületi Gát utcában, úgy fogalmazott: az maga a csoda, hogy „közülünk” oda tudott emelkedni ez az ember, ahová. Én pedig arra gondoltam, hogy ha ő ebben példát tud mutatni a gyerekeknek, akkor ragadjuk meg az alkalmat és azokat a pillanatokat, amelyek erre jók. A versenyre pedig konkrétan úgy kerültünk, hogy bár minden évben hirdették, de én eleinte nagyon keveset tudtam Monorról. 2007-ben azonban 4 jó képességű diákunkat is beíratták az ottani gimnáziumba. Találkoztam velük, és érdekelt, milyen az. Hiszen sztereotípiákkal „működünk”, mégiscsak egy vidéki gimnáziumról van szó. Ők pedig csupa pozitív élményt meséltek. Azt szűrtem le, hogy nagyon követelnek, keményen tanítanak – és igazán sokat adnak. Élhető, tovább vihető hagyományokat, emberséges, szimpatikus légkört találtak ott.

Így, amikor 2008-ban ismét jött a versenykiírás, kérdeztem, gyerekek (azóta némelyiknek már saját gyereke van ám!), ki akar Monoron továbbtanulni? Jó, akkor „mutatkozzatok be” előre, induljunk el ezen a versenyen! Több kategóriában is lehetett pályázni, mi ebből kiválasztottuk azt, amelyik József Attila életéről, pályájáról szólt.

Azon kezdtem gondolkozni, hogy egy nyolcadikos gyereknek mitől lehet József Attila több, mint például Radnóti, vagy Móricz, vagy bárki más a tananyagból? Mit csináljunk? Arra jutottam – és talán valami igazam lehet, ha már hétszer nyertünk így –, hogy egy picikét engedhetünk a „szakszerűségből”, legyünk viszont emberiek. Azokat a József Attiláról szóló olvasmányokat vettük elő, amelyeket a gyerekek is valóban megérthetnek. Elolvasták, és kiderült, hogy még ezekből sem értenek semmit, az egész bennük egy nagy katyvasz. Ekkor megírtam a saját verziómat róla, és elkezdtem nekik „pletykálni”. A hús-vér Mamáról, aki úgy megverte József Attilát, amikor nem akarta legeltetni a családi vagyonnak számító tyúkot, hogy döngött belé a föld. Vagy Jolánról, aki színésznő is volt, és mutattam a képet a kisfiáról, aki meghalt. Azt akartam, lássák, hogy József Attila valamikor igazi, élő ember volt. Emellett azonban azokat a szerencsétlen élményeket, amelyeket megélt, jóra tudta fordítani. Mindig azon indultunk el, hogy hozzuk őt közel magunkhoz. Ezért mi sosem készítettünk például tablót.

MHH: Az a híres cipős doboz volt az első pályázat?

OÉ: Nem. Az első pályamunkánkat egyszerűen ellopták. Nem győzte az igazgató exkuzálni magát. Első alkalommal – Hadnagy Alexandráékkal – fotóalbumot készítettünk. Vettünk egy igazi albumot, és úgy csináltuk meg, mintha egy családtag őrizte volna eddig. Amikor írtunk róla (ezért mindig bocsánatot kérek a költőtől!), tegeztük és mindig úgy emlegettük: Attilka… Kiemeltük az életéből azokat a mozzanatokat, amik megragadták a gyerekeket: Jézus, Mária! Járt szenet lopni?! Azt a mindenit! Meglépett Monorról?! Azt a mindenit! Sorban álláskor a kezére írták, hogy hányadiknak következik? Rajzoltunk a verseihez. „Véres” rongyot tettünk bele. Próbáltuk az életét, mint egy közeli rokonét, feldolgozni.

Ehhez kapcsoltuk a verseket. Figyeljetek csak: itt van az Ajtót nyitok, a Kései sirató. Montázst készítettünk. Iszonyú sokat dolgoztunk. Ők csinálták, én „cenzúráztam”, megint csinálták, megint „cenzúráztam”. Olyan sokat dolgoztunk, úgy elfáradtunk, hogy azt éreztük, tényleg meghalunk. A ’József Attila’ már szitokszóvá vált, nem volt szabad kimondani, és a végére már mindenféle néven emlegettük, már nem Attilkának, hanem előfordult, hogy Ady Endrének szólítottuk szegényt.

Így indultunk. Azt akartam, lássák a gyerekek az embert, a kétségeket, a gátlásokat, a nekifutásokat, az elbukásokat. Amit még szerettem volna éreztetni velük: lássák azt is, hogy micsoda terheket cipelt. Például amit akkoriban még neuraszténia gravisznak hívtak, manapság pedig inkább borderline szindrómának. Hogy született a Nagyon fáj? Az Ime, hát megleltem hazámat…? Hogyan született a Kései sirató? Vagyis mindig előbb jött az ember, aztán jöttek a versek. Igyekeztem kikerülni az olyan megfogalmazásokat, hogy „expresszionista hatások” érték, „szürrealista hatások” érték… Nem akartam olyanokat sem mondani, hogy „ez volt a magyar verselésű korszaka”. Tehát nem feltétlenül tudományos alapokat akartam nekik lefektetni. De például az egyik csapatot borzasztóan érdekelte Babits és József Attila viszonya, Illyés Gyula és József Attila viszonya.

MHH: Nem a tanár koncepciója tükröződött tehát a diákok munkáján, hanem a tanulók érdeklődése határozta meg a közös munkát?

OÉ: Ők alakították mindig. Kaptak egy vázat, ami után kiderült, hogy mi érdekli őket. Az egyik csapatot éppen Monor fogta meg. Föl-föl lehet egy-két verssort lelni erről a néhány hónapos korszakról, és a monori kollégák is segítettek annak felderítésében, ami tudható a Frauendorferné-féle időszakról, akinél lakott. Ezt a fantáziánkkal egészítettük. Elképzeltük, hogy egy ilyen külvárosi csibész vajon hová megy, ha elkerül Monorra. Hiába jut be az önképző körbe, nyilvánvalóan kijár a pályaudvarra. Háború van, a nő, akihez nagy nehezen beszuszakolják, egyedül él, a fiú „nyilvánvalóan” megpróbál maguknak itt is szenet lopni, egy kis fát esetleg. Hol csavaroghat? „Nyilvánvalóan” a Strázsahegyen! Mit csinálhat? „Nyilvánvalóan” megpróbálja versben megírni a töri leckéjét. Valamiért csak beválogatták az önképzőkörbe, a tehetsége, ügyessége biztosan feltűnt Monoron is. Mit csinálhatott még? Verekedhetett. A gyerekek ott is gyerekek, biztosan csúfolták őt. Mit csinálhatott még télen? Betegeskedett. Mi járhatott a fejében? Szervezte, hogy hogyan szökhetne meg. Mi járhatott a fejében? Csak a Mama? Más is?

Nagyképűen azt mondhatnám, hogy szabad ötletelés is volt a mi munkánkban. Azt mindig a gyerekek döntötték el végül, hogy milyen formában készítsük el a pályamunkát. Nekem is támadtak ötleteim, de végső szót ők mondták ki. Például Garami Orsit inkább a természettudományok érdekelték, de Monorra készült, vele pályáztunk a második alkalommal. Azt mondta, ő nem akarja József Attila egész életét kutatni, de nagyon tetszett neki a Szabad ötletek jegyzéke – már amennyit abból egy nyolcadikos gyereknek el lehet olvasni… Én is, Monoron tanító édesanyja is meséltünk neki róla, de nem adtuk a kezébe. Először csak „szabadon ötleteltünk” mi is, aztán pedig úgy állítottuk össze a monori időszakát, hogy elképzeltük, kikkel találkozhatott. Párbeszédeket találtunk ki arról, hogyan zajlódhattak le ezek a találkozások. Hogy mi játszódhatott le eközben ennek az okos, mondhatni, ravasz fiatalembernek a fejében, azok voltak a szabad ötletelések, amiket Orsi nagyon vagányul megírt.

A rajzos diákjaim viszont azt mondták, hogy fekete-fehér illusztrációkat fogunk készíteni. Meg is csinálták, itt tehát a versek domináltak. Ezekhez verseket elemeztünk. Egy másik csapat játékos könyvet készített: csak ha jól válaszolsz a kérdésre, amit fölteszek a fejezetek végén, akkor jutsz jó oldalra. A tavalyi csapat – Fejes Zsófia, Tomolya Mónika, Krizbai Edit és Szabó-Hegyi Sára – pedig a korábbiakhoz képest sokkal tudományosabb oldalról közelített a kérdéshez: na, ők elemezték ki töviről hegyire a Babits–József Attila-vitát.

Minden csapatot egyformán nagyon szerettem, de közülük is a legvidámabb a Gál Péter, Kiss Nóra, Krizbai Teca csapata volt. Ők rögtön jöttek az ötlettel: titkos szerető… Egy külvárosi varrónőnek álmodták meg ezt a leányzót, aki kicsi korától követi József Attila életét. Lucának nevezték el (és valóban volt ilyen nevű szerelme). Ez a csapat le merte írni Szántó Juditról, hogy egy liba! Teljesen erre a képzelt történetre hegyezték ki a pályázatot, amibe csak úgy kerültek bele a művek, hogy „ezt és ezt olvastam tőle, de nem értem, mert én csak egy varrónő vagyok”. Vagy „ezt olvastam, amit én így értek, közben meg Ignotusnál azt olvastam, hogy ő meg így érti”. Nagyon erősen megmozgatta a gyerekek fantáziáját ez az egész história. Luca, aki együtt nő fel József Attilával, soha nem megy férjhez, ellenben naplót ír. Ott sok szülői segítséget is kaptunk. Az egyik anyuka tudott olyan betűtípussal nyomtatni, mintha tényleg régi naplólapjaink lennének. Miket gyűjthet egy idős néni? Képeslapokat kerestek Abbáziáról, ahol romlott kakaót kaptak; tengeri követ hoztak nekem; korabeli csokis papírt szereztek; tyúktollat, hogy azt „Monorról hozta az Attila”… Forgót hajtogattak, jól összekoszolták; egy állítólag a nagypapától örökségbe kapott zsebkendőre ráírták, hogy „Attilkájé volt” (j-vel!, „Jézus, Mária, mi lesz ebből!” – gondoltam).

Kitalálták, hogy a néni megtanul zongorázni, Tecus ezért egy sor verset megzenésített, és felénekelte CD-re. No és miben őrzi egy néni a holmiját? Cipős dobozban! Beleraktuk hát az egészet egy cipős dobozba. Írtunk hozzá kísérő levelet is: „Én, Kruger Luca, arra jutottam, hogy hosszú öregségem után, ha meghalok, ami nekem József Attilából maradt, azt adják oda a monori József Attila Gimnáziumnak”. Bár mellé írtuk, hogy ez a maglódi gyerekek pályamunkája, de az valahogy elkallódott. Amikor pedig elmentünk a versenyre, nevetve mesélték, hogy először valóban elhitték, igazi örökséghez jutottak. Megilletődve turkáltak a zsebkendő, meg az állítólag Makai Ödön ingéből átalakított régi ruhadarab között, mert azt hitték, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója dob egy hátast, ha ezt meglátja. De aztán nekik is „leesett”, hogy ez is pályamunka.

MHH: Milyen presztízse van Monoron a maglódi pályázatoknak? Tudják a pályázókról, hogy innen jönnek? Van más iskola, ahol ennyiszer nyertek?

OÉ: Ezeket sosem „mertem” megkérdezni. Azt azonban el kell mondani, hogy borzasztóan komolyan veszik a szervezők versenyt. A gyerekek munkáját úgy elemzik, mint egy valódi recenzióban. Minden idézetet, minden névelőt megkritizálnak, ami nincs a helyén, és mindent nagyon megdicsérnek, ami tetszik nekik vagy új ötlet. Hálás munka volt a versenyzés ebből a szempontból is, mert érződött, hosszan és sokat gondolkodtak a kollégák azon, hogy egy adott munka miért és miért úgy készült el, mit szerettek volna vele bemutatni József Attila életéből, pályájából. De azt sosem mondták, hogy „Na, már megint a maglódiak!” Minden versenyen úgy tettek, mintha először nyertünk volna. Legfeljebb négyszemközt említették, hogy örülnek nekünk. Ebben is nagyon tisztességesek voltak egyébként, mert meg merték tenni, hogy bizony megint és megint a maglódiak nyerjenek. A vízilabdában a végén már mindenki a magyarok ellen fújt, nem? Monoron sosem „fújtak” ellenünk.

MHH: Ilyen nyerő széria után nem kap a sikeres tanár ajánlatot a gimnáziumból?

OÉ: Nem hívtak – és miért is mennék?

MHH: A sok jó képességű csapat munkája nyomán és a győzelmek után valami nem szivárog át mindebből a többi gyerekbe?

OÉ: Nem. Korai is volna. Én azt gondolom, hogy a nyolcadikos gyerekeket még nem József Attilával kellene „megkínálni”. Az idei versenyzőink palackpostát is készítettek. Mi lenne az, amit mi szeretnénk, hogy megtudjon valaki, aki még nem hallott József Attiláról? Volt abban saját vélemény, versrészletek, amelyek megfogták őket. És ők is nagyon őszintén bevallották, hogy nem is mindent értenek belőle, bár érzik, hogy azok nagyon szépek. Megkérdezték a többieket is, és az a szomorú eredmény jött ki, hogy ő egy letudandó, kötelező tananyag. „Meg kell tanulni az A Dunánál-t, de alig értem.” Ezeknek a gyerekeknek a többségét még felkészületlenül éri ez a költészet. Még alig ocsúdtak fel Ady Endre, a Nyugat után, máris elrémisztik őket Radnóti egyébként gyönyörű Razglednicái, és onnan belecsöppennek József Attilába. Nincs is annyi idő, hogy eleget beszélhessünk róla, szaladni kell tovább. Így lesz József Attilából kipipálandó tananyag.

A versenyzőknek viszont jóval több, sőt ahány gyerek csak elindult ezen a versenyen, annyiféle József Attilánk van. Eleinte még azt sem bánom, ha elhangzik, hogy „de jó fej srác!”, nem bánom, ha elhangzik, hogy „Juj, de ijesztő!” vagy akár: „Hát ez hülye?!” Majd helyre tesszük mindezt. Abban azonban biztos vagyok, hogy az átlag 14 éves gyereket nem fogja meg József Attila költészete, mert nem mond neki semmit.

MHH: A költészetet értő tanárnak viszont nem unalmas minden évben ennyi „józsefattilázás”? Mikor jöhet el a sikerszéria vége?

OÉ: Most! Éppen most teszek pontot rá. Egy ideig elég volt. Idén egyik csapattagot sem tanítottam, ők maguktól jelentkeztek a József Attila-szakkörbe. Heten voltak, és iszonyatosan nehezen egyeztettük össze az időpontokat, mert ezek a gyerekek vettek részt a Logika szakkörben is, aztán táncolni mentek, aztán rajzolni, festeni, végül zenélni, és közben ők felvételiznek a jobb gimnáziumokba is. Ha valahol versenyt, fellépést, eredményhirdetést tartottak, a hét „gyerekemet” mindig ott láttam. A tanár is ember, csak nem látszik rajta, így néha már egyszerűen utáltam magam. Mert ez nagyon nagy munka, kemény követelményeket támasztok velük szemben még én is, hiszen máshogy nem lehetünk eredményesek. Idén két terepasztalt készítettünk: a költő külföldi útjainak színhelyeivel, és a magyarországi pálya legfontosabb színhelyeivel. Elkészítették a makói gimnázium makettjét! A szegedi egyetemét! A bécsi Collegium Hungaricumét, a párizsi Sorbonne egyetemét! Pauszpapírra írták az odatartozó életrajzi elemeket. Iszonyatos mennyiségű verset elemeztünk közben.

MHH: Mekkora terepasztalokat kell elképzelnünk? Hogy lehet két terepasztalt átvinni Monorra?

OÉ: A férjem lehajtotta az autónk hátsó üléseit, és oda tuszkoltuk be. Két hatalmas nagy terepasztal készült. Visszatérve viszont az időre, a nehézségekre: el lehet képzelni, amint egy nyolcadikos csütörtökön reggel hétkor a 0. órában elemez veled József Attila-verseket… Ők azért még gyerekek. Nagyon szorgalmasak, nagyon akartak, de el kellett olvasniuk a monográfiákat, utána meg kellett azokat emészteni. Aztán jöhettek a versek: mit lehet ebből érteni, hogy lehet emberközelbe hozni? Képeket gyűjteni… Iszonyatosan nagy munka, miközben heti egy órád van, ami erre nem elég. Létrehoztak egy „titkos” Facebook-csoportot, minden este legalább egy órát ültünk a gép előtt, és ötleteltünk. Döbbenetesen sokat dolgoztunk! A humánetológiából ismert jelenség azonban bekövetkezett: amikor mindig ugyanazt csinálod, és arra mindig ugyanaz a reakció, akkor bizony megunod. A diótortát is… Nem vidít annyira az 53. gyémántgyűrű sem. Örülök a hetedik győzelemnek, de úgy vagyok vele, hogy most már valami másnak kell következnie. Akkor majd megújulunk.

MHH: Megvan már az új ötlet?

OÉ: Még nincs. Még arra várok, hogy végre nyár legyen, és kiheverjem a hetedik versenyt. – Az is igaz persze, hogy már beszéltem Nagy Bogival, akivel a szép kiejtési versenyen indultunk. Ő még csak hatodikos, a jövő évi versenyt biztosan kihagyjuk, de ha nyolcadikban lesz kedve – majd meglátjuk…

MHH: József Attila pár hónapot töltött Monoron, és abból ekkora vizet kavaró, tradíciót teremtő, más településeket is megmozgató rendezvény született. Nem kellene arra gondolni, hogy Maglódon is hiányzik valami hasonló? Ha nem is feltétlenül országos vagy regionális szintű rögtön. De olyan szerencsések vagyunk, hogy nekünk is vannak ilyen kulturális hagyományaink: gondoljunk csak elsősorban a Petőfi-szülők „kultuszára” vagy másodsorban a sokoldalú Szeberényi családra, a Schillert fordító Szenvey Józsefre. Ezekből bőven kihozható hasonló, identitás- és hagyományteremtő rendezvény.

OÉ: Ezen valóban el lehet indulni. Itt van hozzá a könyvtár, miért ne?! Olyan egyszerűen kell ezt elkezdeni, ahogy valószínűleg Monoron is tették: gondolkozzunk a formán, készítsünk kiírást, küldjük szét, és aki jelentkezik, annak örüljünk! Aki pedig otthon marad, az hírt kap róla, és majd sajnálhatja. Fogalmam sincs, hogy Monoron mikor indították el ezt a versenyt. Általában 3 kategória mindig volt, és kategóriánként mindig indult 10-15 csapat. Valamiért ez a téma nagyon népszerű. Kezdetben biztosan nem voltak ilyen sokan. Másként nem lehet csinálni: szépen, türelmesen kell építkezni.

1. kép: Osztertág Éva tanárnő (közösségi oldaláról)

2. kép: A játékos könyvvé formált pályamű

3. kép: Egy győztes csapat

4. kép: József Attila-montázs

5. kép: Garami Orsolya Milyen csöndes... című pályázata

6. kép: Versillusztráció a maglódi diákoktól

7. kép: Kruger Luca fiktív naplója

8. kép: Kruger Luca „hagyatéka”

9. kép: Montázs az idei nyerőkről: Abonyi Adrienn, Bánffy Júlia, Gerencsér Marietta, Gerhát János, Kákonyi Panni, Kiss Helga, Sipos Renáta

10. kép: Terepasztalon József Attila élete

11. kép: Kajtor Klaudia, Kármán Petra és Szabó Korinna feltámasztotta a Szépszót

12. kép: Éva néni „Attilkával”  (közösségi oldaláról)