„Mindennek meg kell változnia, hogy minden a régiben maradhasson.” Metternichnek tulajdonítják ezt a mondást, és bár szellemessége önmagáért beszél, az elmúlt 4 év magyar politikájának értékelése kapcsán érdemes részletesebben elmerengeni rajta.

A minden elképzelést felülmúlóan pusztító tengeri viharok a hozzáértők szerint maximum 50 méter mélységig mozgatják meg a vízmolekulákat, az ez alatti mélységben ilyenkor is sötétség, csend és nyugalom honol. Márpedig a világ óceánjainak átlagos mélysége több mint 3000 méter, így bőven van még hely az 50 méter alatti szinteken. Legelőször tehát illő szerénységgel azt kellene beismerni, hogy a legradikálisabb politikai beavatkozások is legfeljebb érintik az emberi életvilág lejátszás-technikai felszínét. Vagy, ahogy Hamvas Béla írta a 60-as évek reform sürgés-forgásáról: a politikus olyan, mint az az orvos, aki receptek sokaságát írja fel, majd ezeket a beteg testére ragasztja, és türelmetlenül noszogatja paciensét, „Gyógyulj már meg!”

Mindezzel nem azt állítom, hogy a politika szerepe jelentéktelen a társadalmi, gazdasági folyamatok alakításban. Csupán azt, hogy kissé más ez a szerep, mint amilyennek a politikaformálók beállítani igyekeznek. A kormány mindig úgy véli, hogy jól mennek a dolgok, mert ő kormányoz. Az ellenzék szerint viszont rosszul mennek a dolgok, mégpedig azért, mert nem ő kormányoz. Látszólagos egymásnak feszülésük ellenére valójában mindkettő ugyanazt állítja: a kormányok mindenhatók. Talán nem kell részletesen bizonyítani, hogy ez persze nincs így: egy kormány nemhogy nem mindenható, de meglehetősen szerény lehetőségei vannak az őt körülvevő világ alakításában. Szerény, de nem jelentéktelen.

Lássuk, miként élt ezzel a lehetőséggel a 2010 óta regnáló kormány! Először is szembesülnünk kell azzal, hogy a magyar társadalom lassan 40 éve egy végzetesnek látszó lepusztulási lejtőn csúszik lefelé, anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi téren egyaránt. Az egy keresőre jutó reálbér ma csupán néhány százalékkal magasabb, mint 1978-ban; de az egyenlőtlenség lényegesen nagyobb, így a többség anyagilag inkább a 60-as évek végének szintjén áll. Ráadásul az állami újraelosztás ma sokkal kisebb mértékben tudja-akarja kompenzálni a bérekben meglévő megnövekedett differenciákat. A népesedés mennyiségi és „minőségi” szempontból (ez utóbbi téma abszolút tabu) folyamatosan romlik. Az általános egészségi állapotunk az egyik legrosszabb Európában. Ahhoz a ponthoz közeledünk – a KSH előrejelzése szerint ez 2028–32 körül fog bekövetkezni –, ahol minden évben kétszer annyian fognak meghalni, mint amennyien születnek.

A mélyszerkezeti okok gyaníthatóan lelki, erkölcsi, szellemi természetűek, de ma már ennek a „spirituális talapzatnak” a szétporladása nemcsak ok, hanem következmény is. Mindez egy olyan öngerjesztő örvénylésre emlékeztető lefelé tartó spirállá látszik összeállni, amelynek visszafordítása elképzelhetetlen energiákat igényelne. Még abban az esetben is, ha valami csoda folytán a magyar társadalomban (és az ennek tagoltságát jól-rosszul leképező politikai erők között) teljes volna az egyetértés a helyzet okainak, következményeinek és megoldásának minden elemében. Ez azonban nincs így, sőt egy sehonnan sehová tartó verbális polgárháború teszi eleve lehetetlenné, hogy egyáltalán az esélye létrejöhessen. Ebben a legalább 40 éve egyre súlyosbodó helyzetben a „rendszerváltás”, tehát a globális hatalmi rend átalakulása nemcsak javulást nem hozott, hanem éppen ez a változássorozat gyorsította fel igazán a lepusztulási lejtőn való lefelé csúszásunkat. Az ok valójában evidens, csak a globális véleményhatalmi szisztéma mindeddig sikeresen akadályozta meg, hogy elbeszélhető legyen: e globális hatalmi rend aktorai a térséget külszíni fejtéssel „letermelhető” nyersanyag- és munkaerőmezőként kezelik, tekintet nélkül ennek következményeire. A térség elitjei általában sem mutatták sok jelét annak, hogy legalább a minimális alkuerejüket kihasználva lassítsák a lepusztulást, a magyar elitek azonban még a régión belül is a leggyengébb teljesítményt nyújtották ezen a téren.

2010-re mindez súlyos társadalmi, gazdasági, politikai helyzetbe juttatta az országot, elsősorban ennek köszönhette a Fidesz példátlan arányú győzelmét. A magyar társadalom azonban nem úgy döntött, hogy saját magán próbál segíteni, hanem, régi reflexeinek engedelmeskedve inkább úgy, hogy „jöjjön már valaki, és csináljon már valamit!” Hát jött! (…látott és győzött, vagy inkább: GYŐZŐtt…). Hogy a kormánynak volt-e minderről koherens elképzelése és cselekvési stratégiája, hogy készített-e „előzetes hatás-tanulmányokat”, azt nem tudjuk, de az nem tagadhatjuk, hogy vegetatív ösztönöktől hajtva logikailag helyesnek látszó irányba indult el. Úgy okoskodott, hogy ha az ország mindenféle értelemben elszegényedőben van, akkor csökkenteni kell az innen kivont erőforrások mennyiségét.

Azt is helyesen ismerte fel, hogy az erőforrás-bevonás eddig követett stratégiája nemhogy segítette volna, inkább rontotta a helyzetet. A beáramló külföldi pénztőke, vagyis a hitelfelvétel összességében már sokkal nagyobb (kb. 100 milliárd dollárral több) erőforrás tömeget vont ki az országból, mint amennyit ténylegesen bevontunk, és ez a „csapda” egyelőre tovább mélyül. A beáramló külföldi működő tőke itteni „működése” feltételeinek a megteremtése összességében 30 milliárd dollárral került többe, mint amennyi bevételünk származott az általuk itt kifizetett bérből és befizetett adóból. A kormány intézkedései ezért a globális tőkestruktúrák „lokális” aktorait próbálták rávenni arra, hogy kevesebb erőforrás kivonással is beérjék. Ezekre a lépésekre válaszul többnyire globális „pénzfegyvereket” (árfolyam és kamat) „vetettek be” az ország ellen, ami további erőforrás-kivonást okozott: a rájuk kivetett többletterheket „kamatostól” visszahárították a magyar társadalomra.

A helyzet tehát végeredményben nem sokat változott: a magyar társadalom általános állapota összességében nagyjából ugyanolyan, mint 2010-ben volt. Ami miatt a Fidesz újra fölényes győzelmet arat majd a 2014-es választásokon, annak kettős oka van. Az egyik, hogy a globális hatalmi rendszer számára még mindig ez a legkisebb rossz. A globális „birodalom” ugyanis, nemcsak az általa véghezvitt erőforrás-kivonás feltételeinek a megteremtését várja el egy kormánytól, hanem azt is, hogy az fenntartsa a stabilitást, és ez utóbbit (úgy véli, egyébként helyesen) a Fidesz sokkal nagyobb valószínűséggel tudja fenntartani, mint bármely más politikai konstrukció. A másik, hogy az ellenzéki erők egyikének sincs, legalább is egyelőre, hiteles alternatív elképzelése arról, hogy ezt az évtizedek óta mélyülő általános reprodukciós válságot miként kellene megoldani.

Ráadásként pedig van még egy ok, ami már Gyurcsány Ferenc globális hatalom által történt 2009-es „leváltásában” is szerepet játszott. Ez pedig az, hogy a „globalo-gazdi” mostanában inkább visszavonni igyekszik a különböző lokális SZDSZ-törmelékeket. Élő „bűnjelként” tekint rájuk, amelyek, ezt tudja jól, okkal frusztrálják a kifosztott „bennszülötteket”. Az ellenzéki összefogás tehát a lokális SZDSZ-roncsok olyan ócska, giccses és primitív halmaza, amely éppen a „gazdi” akaratával szemben akarja a saját egzisztenciáját valahogy megvédeni, és ehhez próbálják a választókat „Orbán-ellenes” nagykoalícióba tömöríteni. Ez azonban inkább a politikai bohózat kategóriája, vagyis eleve bukásra van ítélve.

A globális birodalom és a Magyarország nevű lokalitás új erőforrás-alku (egyfajta „New Deal”) létrehozására irányuló konfliktusának első menete (2010–14) tehát számunkra biztató döntetlennel zárult, kíváncsian várjuk a folytatást, amely legalább újabb „nyolc évet” ígér – reméljük így is lesz.

Bogár László

a Polgári Kör vendégeként Maglódon járt egyetemi tanár,
volt államtitkár előadásának szerkesztett változata

A cikk publikálásához nyújtott segítségért köszönet Radosza Sándornak.