Különleges kiállítás nyílt a Vermesy Fesztivál alkalmából a MagHáz kiállítótermében „Titkok és göcsörtök” címmel: tanár és tanítványa közös tárlata. A kiállítást Somogyváry Mihály nyitotta meg, és közel egy hónapig látható.

Titkok és göcsörtök? Csépe Milla tanárnő egyik kedvenc motívuma a csupasz fa, ág, göcsört. Tanítványa, Varga Fanni képeit pedig talán leginkább a titokzatosság jellemzi.

Csépe Milla 1964. augusztus 14-én született Csongrádon. A csornai óvónőképzőben eltöltött középiskolás évek alatt szerette meg a rajzolást, festést. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz–földrajz szakán végzett, ezt követően költözött Maglódra. A Vermesy Péter Általános és Alapfokú Művészeti Iskola képzőművészeti tagozatát vezeti több mint egy évtizede. Képeivel már több önálló kiállításon bemutatkozott. Férje, Tóth László, szintén tanár, illetve igazgatóhelyettes az általános iskolában. Két gyermekük van.

Csépe Milla legtehetségesebb tanítványai országos versenyek döntőiben állnak helyt évről évre. „Amióta a művészeti iskolában tanítok, kinyíltam – nyilatkozta lapunknak. –  Előtte nagyon sokszor voltam oktatói válságban. Megviselt a rajzórák számának korábbi csökkentése. Országos szinten nem kaptuk meg azt a támogatást, ami a készség­tárgyaknak járt volna. Kínlódtam a 25 fős 8. osztályos rajzórákkal, a gyerekek hozzáállásával. Bár kezdettől fedeztem fel tehetséges gyerekeket, de amikor az órák 3/4 része fegyelmezéssel telt, akkor velük sem tudtam foglalkozni. Ekkor alakítottam szakkört. Itt aztán mindent csináltunk, hiszen nem voltam semmihez sem kötve.

A gyerekekhez és érdeklődési körükhöz alkalmazkodva az üvegfestéstől kezdve a szecesszióig mindenbe bele­kóstoltunk. Nagyon szerettem ezeket a munkákat. A műveket pedig folyamatosan kiállítottuk az iskolában. Amikor Tóth István, a művészeti iskola alapítója látta, hogy milyen színvonalasak ezek az alkotások, megkérdezte, nem csinálnám-e ugyanezt az iskolában, szervezett keretek között. Először megijedtem a gondolattól. A szakkörrel ugyanis senkinek semmilyen felelősséggel nem tartoztam. Senkinek nem kellett osztályzatot adnom, vagy bizonyítani valamit. Kedvtelésből csináltam. Végül is igent mondtam. Az elején persze voltak nehézségek, főleg anyagiak. Aztán egyre lelkesebben vetettem bele magam. Bár én is szeretek alkotni, de erre kevés időm van. Viszont úgy éreztem, hogy amennyire nő az alkotóvágyam, annyival szívesebben foglalkozom a gyerekekkel. Megcsináltatom ugyanis a gyerekekkel, amit én szeretnék megalkotni. Ez a mai napig így van. Amikor eszembe jut egy-egy új technika kipróbálása vagy egy téma megfestése, de nincs rá lehetőségem, mert nincs műtermem, nincs rá időm, akkor szinte észre sem veszem, és a következő héten már festetem is a gyerekekkel. A festészet tehát számomra nagyon pozitív előrelépés volt minden szempontból. Az alkotás folyamatában tényleg nem szempont, hogy kinek milyen adottságai vannak, de amikor az ember mégis találkozik egy igazán tehetséges gyerekkel, aki fogékony az irányításra, az kimondhatatlan katarzis. Ahogy hónapról hónapra, hétről hétre ki lehet belőle hozni az újat, az leírhatatlan.”

Varga Fanni 1994. március 9-én született Budapesten. Maglódon él szüleivel, szintén rendkívül ügyes húgával születése óta. A Vackor Családi Napköziben (ami már óvoda, de egyben szülői ház is) mindig bőven volt és van lehetősége kreativitásának kibontakoztatására. Iskolás kora óta Csépe Milla tanítványa. A művészeti iskola növendékeként több országos verseny döntőjében szerepelt kiemelkedően. Ez az első tárlata.

„Mindig is szerettem festészetre járni. Amikor a középiskolai továbbtanulást tervezgettük, felmerült, hogy ezen az úton haladok tovább, és a Kisképzőbe felvételizek, ami meg is történt, ám végül kompromisszumok sora után a Szent László Gimnázium rajz szakára jártam. Az egyetemi jelentkezésnél is ugyanez volt a dilemma: történelem vagy rajz? Nem kellett volna választanom, ha az Eszterházy Károly Főiskola képi ábrázolás szakára felvesznek. Így azonban az ELTE Bölcsészettudományi Karán kötöttem ki, másodéves vagyok” – mutatkozott be a tárlat rendezése előtt.

Az akvarell technika áll a legközelebb a szívéhez, mert úgy érzi, ez kellő szabadságot ad neki és a festéknek is… Amikor nekiül egy képnek, még csak a forma van a fejében: valami, amit aztán ki kell tölteni. Felrajzolja a házsort, a csigavonalat vagy bármit, amit úgy ítél meg, hogy nem lehetetlen kollázs technikával előállítani. Ezután lefénymásolja a rajzot, mert így lehet a legpontosabban a képbe illő formákat kivágni. „Először mindig akvarellel megyek rá a képre – avat be a technikája titkaiba. – És ha már elért egy bizonyos fokú állapotot, amikor már lövésem sincs, hogy jó-e, ha továbbra is csak akvarellt használok, szóval, amikor megakadok, akkor elkezdem összegyűjteni mindazt, ami illik a forma hangulatához, az akvarellhez. Aztán szép lassan, mintha kirakóznék, elkezdem egymáshoz illeszteni a darabokat.” Közben rengeteget fénymásol, és gyakran tart többórás vagy többnapos szüneteket is. Amikor aztán telítődik, és egyszerűen már nem tudja, nem is akarja tovább csinálni – akkor elkészült. Ezért aztán több hónapot is képes „csücsülni” egy akár A/4-nél is kisebb képen…

„Történelmet és magyart tanulok, hogy egyszer majd tanár lehessek” – mondja a tanítvány. „Nem is értem, miért nem rajztanár lesz ez a nagyon tehetséges leány?!” – mereng a helyzeten a tanárnő.

„Milla néni? Ötletem sincs, ki ő nekem. A tanárom? A barátom? A példaképem? Mert ez mind! Nem azért, mert akkora művész – bár kétségtelenül az! – hanem mert olyan ember, akiben nem tudok hibát találni. Ahogy másokhoz fordul, ahogy tanítja a kicsiket és a nagyokat egyaránt. Jó érzés bemenni a felsős terembe, nemcsak azért, mert a legideálisabb hely bármit is »alkotni«, hanem, mert lehet bármilyen rossz kedvem, lehetek bármilyen lehangolt, ha nem húzok egy használható vonalat sem, akkor is történik valami, amit ugyan nem lehet megfogni, de ezerszer nyugodtabban jövök ki, mint ahogy bementem. És ez, természetesen, nem a terem érdeme.”