Balog Zoltán miniszterelnöki biztos, a Polgári Magyarországért Alapítvány elnöke, nyitotta meg az augusztus 20-i városi ünnepséget a MagHázban.

A korábbi miniszter azóta kötődik sok-sok szállal Maglódhoz, mióta 1983-ban megszerezte lelkipásztori diplomáját, és a következő 4 évre a helyi református egyházközség lelkipásztora lett.

Egy mesebeli kert romos parókiájára emlékezett vissza pályafutása kezdetéről, ahonnan előbb kerékpárral, majd ajándék Trabanttal járta be ezt a különleges települést. Ő tudta már akkor, milyen a falu, hiszen gyermekkorát az ezerfős borsodi bányászfaluban, Nekézsenyben töltötte; és tudta, milyen a város, hiszen élt már Berlinben, Budapesten is - de azt itt tapasztalta meg, milyen az a „falu is, város is” lét. Az utak 80%-a nem volt leaszfaltozva, és egyszerűbb volt Keresztúrra kerékpározni telefonozáshoz, mint a 4 helyi kurblis készülékhez hozzájutni. Megismerte itt az öntudatos, büszke tót magyarokat, magyar tótokat, de azt soha nem értette, miért is hívják Nyaralónak azt a részt, ahol nagyon is keményen dolgoznak nyaralás helyett az ideköltözők. Első temetésén egy 50 éves ácsmestert kísért utolsó útjára, aki valójában halálra dolgozta magát. A 80-as évek Maglódja is gyarapodott, noha nem kapta meg azt az állami segítséget, amely kijárt volna neki. Kis, gyarapodó családjával segítséget, szeretetet és tiszteletet talált itt, felekezetre való tekintet nélkül fogadták így.

1984-ben történt, amire talán a legbüszkébb, noha apróságnak tűnik: a helyi evangélikusok, katolikusok és reformátusok elkezdtek együtt imádkozni a kereszténység egységéért. Be is kopogtatott hozzá az este sötétjében az akkori pártember: „Vigyázz, mert a pártgyűlésen megvitatták, hogy nagy baj lesz, mert a keresztények összefogtak!” Azt felelte neki: „Mondd el mindenütt, hogy ha a keresztények összefognak, az jó lesz! Az egész országnak és Maglódnak is jó lesz.”

Ha a keresztények összefognak ebben az országban, az nem csak a keresztényeknek lesz jó. Ezzel már Szent Istvánhoz és művéhez kapcsolódik a Maglódon kezdődött személyes történet. Nekünk ugyanis ma, „kicsiben”, itt Maglódon épp az a dolgunk, ami Szent István feladata volt több mint 1000 évvel ezelőtt: a magyarság szállásterületéből hazát alkossunk, város és közösség legyen a lakóterületekből, hogy országlakosokból nemzeti közösség legyen. Hogy az óriási erőfeszítésekkel itt felépített lakásokból valóságos otthon legyen. A határokkal körberajzolt földterület ugyanis még nem haza, nem ország. Azt Szent István teremtette meg. Még a vakolt falak és berendezett ház sem otthon, az még csak lakás. Otthon attól lesz, hogy a hazai búzából sütött kenyeret nagymamák, nagyapák, édesanyák, édesapák, gyermekek, unokák körül ülte asztalnál szegik meg.

Hogy otthon legyünk Maglódon a házunkban, a hazánkban és a Kárpát-medencében is, ahhoz több kell. Több kell, mint a földrajzi keretek, több, mint tégla és cement, több kell, mint aszfaltozott utak, több, mint mobiltelefon és internet – ahhoz szív kell. Akarat kell. Hit kell. És szeretet. Hogy együtt tudjuk énekelni a Himnuszt (bár még mindig vannak olyan iskolák, ahol úgy kezdődnek az ünnepségek, hogy „hallgassuk meg” a Himnuszt!)… Nemzeti imádságunknak ez az együtt-éneklése is kell ahhoz, hogy ez a földterület valóban haza legyen, város legyen, közösség legyen! Ez az együtt-akarás kell! Együtt énekelni a Himnuszt, és úgy nevelni a gyermekeinket, hogy tudják, mit jelent nekünk ez a föld, ahová születtünk, vagy ahová költöztünk (kedvesen és bántóan is lehet mondani: „gyüttmentek”). Ha már idefújt bennünket a „szél”, hadd legyünk itthon!

Bennünket a Kárpát-medencébe sodort a sors, és bár előttünk is és azok előtt is éltek már itt mások, mégis mienk lett ez a föld. Hadd legyünk itthon! Ugyanígy: ahhoz óvoda kell, bölcsőde kell, iskola kell, amikhez a polgármester úr akarata és képviselő úr kitartása kell. Itt, Maglódon pedig a templomok is szépülnek, a vallási közösségek is gyarapodnak. Mindez nagyon fontos.

Ahogy az is, hogy bár a gazdasági növekedésben élen járunk, de abban a felismerésben biztosan az elsők vagyunk, hogy meg kell védenünk a határainkat, Magyarországot és Európát attól a világfolyamattól, amelyik elsöpörne bennünket. Déd- és nagyszüleink hitét, kultúránkat, életmódunkat. Elsöpri a múltunkat, és a jelenünket, a jövőnket is. Nem a migránsokat „gyűlöljük”. Ők emberek, Isten teremtményei. A migrációt utasítjuk el, mint világfolyamatot, amelyet üzletből és rossz szándékból zúdítanak ránk. A migráció ma nagyobb üzlet, mint a drogkereskedelem. Tudjuk-e, hogy valójában mit is védünk tőlük? Nem egyszerűen egy földterületet védünk, hanem a hazát, családokat, hitet, kultúrát, életet és életformát védünk.

Amikor pedig óvodát és iskolát építünk, az a fontos kérdés, mit tanulnak ott a gyermekeink, unokáink (Balog Zoltán büszkén „jelentette”: 7 unokánál „tart”, nagyobbik, még Maglódon felcseperedő leányának gyermekei el is kísérték az ünnepségre, felesége társaságában). Kis kezüket megfogva, el kell tudnunk mondani, milyen is ennek az országnak a történelme, kultúrája, milyen a családunk múltja, jelene és jövője itt. Azt is tudnunk kell közben, hogyan ünnepelünk. Másként: mitől is vagyunk mi magyarok? Emlékeztetett, Maglódra Martonyi János külügyminiszter hozta el a millenniumi zászlót az ezredfordulón, aminek kapcsán Nemeskürty István szívének kedves mondását idézte: „Ön kicsoda – és miért?” Tudnunk kell, személyesen mi dolgunk e világon, miért vagyunk épp ebben a közösségben, miért vagyunk magyarok! Mi a küldetésünk, amit helyettünk senki más nem tudna elvégezni? Ugyanilyen fontos tudnunk: összetartozunk. Nem csak azért tartozunk össze, mert közös a múltunk, hanem a jelenünk is közös, és azt szeretnénk, ha a jövőnk is az lenne.

Szent István megteremtette a keresztény magyar államot. Ez reálpolitikai döntés volt: nem tehetett másként, ha meg akarta őrizni a magyarságot a Kárpát-medencében (a kereszténységet nem vállalókat elsodorta a történelem vihara). De a reálpolitika, ha csak politikai furfang, hatástalan lett volna. Első királyunk döntése szívbéli döntés is volt. Maga is ezt az utat választotta. Ehhez kapcsolódik egy későbbi országvezető, Helmut Kohl mondása, amelyet Balog Zoltán tolmácsolhatott a miniszterelnöknek. Abból a politikusból lesz államférfi, aki az országnak is azt akarja, ami neki személyesen jó. Szent István hitt abban, ahogy döntött. Nem csak egyéni haszonból, sikerből, előmenetelből. Ma azt szokták mondani, csak a mai napot nyerjük meg, aztán a holnapot, és akkor talán megnyerjük a választásokat is. Nekünk azonban 1000 évet kell megnyernünk. Ez hitbéli döntések nélkül nem megy, ami nem vallási kérdés. Hinnünk kell abban, hogy nem véletlenül vagyunk ezen a világon, ahogy az sem véletlen, hogy épp itt élünk. Nekünk magyaroknak, maglódiaknak is ezt az utat kell járnunk: nem muszájból. A személyes döntésünk az utunk. Ez a magyarság útja: keresztény és magyar.

Ez a jövőnk, amit csak együtt lehetséges elérni. Ez az ország és ez a település akkor gyarapodik, ha az egyéni boldogulás és a közjó egymást erősíti. A 80-as évek világa nem ilyen volt, úgyis nézett ki az akkori település. Milyen jó, hogy vannak olyan városvezetők, akik az egyéni boldogulást összekötik a közösségével.

Balog Zoltán végül azt kívánta Maglódnak, hogy miközben épülnek a szebbnél szebb házak, miközben gyarapszik a település, tudjanak közösséget építeni. Ezt az összetartozást tudják erősíteni. Azóta, az autópályák kereszteződésében, egy világváros vonzásában ez nem is olyan egyszerű: megbecsülni, megvédeni egymást. Megvédeni és építeni azt a helyet, ahová „letáboroztunk”, ahová az élet hozott bennünket. Magyarország e szép, Maglód nevű darabkáját úgy továbbadni utódainknak, hogy ők is otthon érezzék benne magukat. Ha el is mennek valahová, világot látni, megélhetést keresni, akkor is húzza vissza a szívüket az, hogy ők is innen indultak. Ide tartoznak. Itt vannak otthon. Otthonossá kell tennünk tehát az országot is, Maglódot is, erősíteni az összetartozást. Ez a Szent István-i gondolat lényege. „Köszönöm mindenkinek, akinek ebben része van, hogy annak idején befogadtak, azóta sem felejtettek el, és egy kicsit még mindig úgy tekintenek rám, mint aki idetartozik. Isten éltesse Maglód minden polgárát!”

Köszönet Bertalan Timea fotóiért

1. kép: A később díszolgári címmel kitüntetett Balog Zoltán megnyitót mond

2. kép: „Ez a magyarság útja: keresztény és magyar” (Németh Mihály, Barota Endre és Bálint Klára lelkipásztorok)

3. kép: „Egy világváros vonzásában nem is olyan egyszerű a közösségpéítés: megbecsülni, megvédeni egymást” (Tabányi Pál polgármester, Remport Csaba és Kérges László alpolgármesterek, Fajka Szilvia sajtóreferens)

4. kép: „Azt is tudnunk kell, hogyan ünnepelünk” (A Maglódért emlékéremmel kitüntetett Késmárky Uzonka)

5. kép: „Személyes döntésünk az utunk” (Az augusztus 20. alkalmából kitüntetettek és díjazottak)