A Magyar Nagylexikon szerint a termesztett almák őse a Kaukázus, Afganisztán és Turkesztán vidékéről származó paradicsomi alma. Lehetséges viszont, hogy a ma ismert gyümölcs elődje Közép-Európában alakult ki. Lapunk (ezért is) egyenest az „Alma-atyával” (kazahul: almatı), Buda Gáborral beszélgetett az Alma Együttes dupla maglódi koncertje után. Kevéssé ismert talán, hogy az alma bizony a rózsafélék családjába tartozik. Nem is gondolnánk, hogy szúrós is tud lenni.

Maglódi Hírhatár: Egymás után két koncertet is lenyomtak teltházzal itt, a „maglódi szexi békáknak”, délután lesz a harmadik már máshol. Ebben a tempóban egy évben hány koncert lehetséges?

Buda Gábor: 350 körül.

MHH: Mondjuk, hogy először nem jutok szóhoz a meglepetéstől (minden napra egy koncert vagy két-három naponként egy napi kettős-hármas adag?!). De aztán csak megkérdezem, a két maglódi koncert egyforma volt?

BG: Általában az szokott történni, amit a színpadon éppen kitalálok. A közönség reakciójából következik ez, például, mire vevők, milyen az összetételük. Sok mindentől függ tehát, hogy milyen dalokat játszunk, de most a kettő elég hasonló volt, ami leginkább a fáradságomon múlt.

MHH: A reakció kapcsán érdekelne, úgyis mint két helyi „szexi béka” varangyos apukáját, hogy van-e különbség a „közönségek” között? Mások-e a budai gyerekek, mint a szabolcsiak vagy éppen a maglódiak?

BG: Nem, ilyen értelemben nincs különbség a gyerekek között.

MHH: Az egész országban egyformák a gyerekek, egyformák a reakcióik a koncerteken?!

BG: Járunk olyan helyekre is, ahol nagy a szegénység, ahol kevesebb benyomás éri a gyerekeket, nem igazán tudják őket például színházba vinni. Ott azért persze lehet némi különbség a tehetősebb vidékekhez képest. Érzékenyebbek ezeken a helyeken a gyerekek: nekik minden új. Azoknak, akiket a szülei rendszeresen visznek színházba, operába, balettet is látnak, természetes a koncertkörülmény. De annak a gyermeknek, aki csak ilyen-olyan sörsátorban lát néha egy-egy „művészt”, azt is playbackről, tehát hangszer sem nagyon fordul arrafelé elő, annak minden új. Szoktunk arra figyelni, hogy nekik még a hangszereket is be kell mutatni. Ahogy egy óvodában is majdhogynem óvónőként, egy iskolában pedagógusként kell a gyerekekkel kommunikálnunk. És más egy több ezres tömeg is, ahol az első pillanattól nagy a zúzás, csápolás, ahol az ember persze kiereszti a hangját. Ilyen szempontból viszont minden közönség és helyszín más és más. Viszont a gyerekek mindenhol egyformán őszinték, egyformán kíváncsiak.

MHH: Itt a 2. koncerten is felemlegettek egy olyan helyszínt, ahol sérült gyerekeknek játszottak.

BG: Sok ilyen koncertünk van, csak egyet említettem meg a színpadon példaként.

MHH: No de ők halláskárosultak voltak! Hogyan hat a zene, a koncert a halláskárosult gyerekekre? Mit értenek, éreznek meg belőle?

BG: A teljesen siket gyerekeket, akik csak a hangnyomást érzik, nem is szabad koncertre vinni, mert az káros. Egyébként a közösségi élmény nagyon fontos a halláskárosult gyermekeknek is, hogy más gyerekek között legyenek, hogy találkozzanak, kommunikáljanak velük. De a többi gyermek számára is fontos ez, mert így lesznek toleráns felnőttek. A siket gyerekek esetében ez persze különösen speciális helyzet. Nem tudhatom pontosan, milyen érzés számukra a koncert. Azt viszont tudom, vannak olyan helyek is, ahol kifejezetten nekik rendeznek diszkókat. Ott egy „előtáncos” elkezd táncolni, megmutatja, hogy annak a zenének milyen a tempója, és a többiek utánozzák. Talán nem is az a fontos, hogy hallják-e ott a zenét, hanem az, hogy törődünk velük, és közösségben vannak.

Mi rendszeresen játszunk egyébként a Vakok Intézetében is, ahol a gyermekek pedig teljesen együtt „működnek”, együtt élnek a produkcióval. Együtt énekelnek, mozognak, játszanak. Ugyanígy a mozgássérült gyerekekkel is hasonlóan jól tudunk kommunikálni. Rengeteget játszunk Down-kóros gyerekeknek, számukra is nagyon fontos mindez. Nyilván mások a reakcióik, nem kapunk tőlük annyi és olyan visszajelzést, mint általában. De ha olyan gyerekekkel találkozunk, akiknél nem feltétlenül egyértelműek a reakciók, a rájuk vigyázó pedagógusoktól és felnőttektől tudjuk azt is, hogy az adott mozdulat azt jelenti, hogy örülnek, és boldogok. Azt is a pedagógusoktól tudjuk, akik maguk is „erőltetik” ezeket a koncerteket, hogy nagyon nagy szükségük van a zenére, a koncertekre a sérült gyerekeknek is.

Mi egyébként mostanában kezdtünk el a fiúkkal jobban odafigyelni arra, hogy a műsorba is bevonjuk ezeket a „problémákat”. A következő lemezünk, teszem mindehhez hozzá, egy beszédfejlesztő lemez lesz, logopédussal együtt dolgoztuk ki. Ugyanígy odafigyelünk a szelektív hulladékgyűjtésre is, mert ránk zenészként a gyerekek jobban hallgatnak, jobban rögzül, ha mi mondjuk a tutit. Illetve inkább másként figyelnek ránk, még ha ez csapatmunka is (hiszen a konténereket nem mi tesszük ki). Mi példát mutatunk, ilyen értelemben ez misszió is. Nagyon oda kell figyelni, hogy az ember mit mond a színpadon. Közben persze szórakoztatni akarunk, úgy, hogy még a szülők is jól érezzék magukat.

HH: Jöjjön egy „gyerekesebb” kérdés is, hátha a „szexi békák” is belekukkantanak majd ebbe a beszélgetésbe…

BG: …mi volt a jelem az óvodában?

MHH: Köszönöm szépen az ihletet! Tehát mi volt?

BG: Ablak és perec.

MHH: Ez két óvoda?

BG: Igen, mert állandóan költöztünk gyerekkoromban.

MHH: Valójában viszont azt szerettem volna megkérdezni, mekkora volt a nevek között a „konkurencia”, amikor az együttes a keresztségben az Alma nevet kapta?

BG: 17 éve indult a zenekar, akkor választottuk ezt a nevet. Akkoriban írtam egy színdarabot, amelynek a középpontjában almák álltak. A történetnek semmi köze nem volt a gyerekekhez, és az Alma együttessel sem a gyerekeknek kezdtünk zenélni. Klasszikus és kortárs költők verseinek a megzenésítése volt a profilunk. Egyetemistáknak, főiskolásoknak játszottunk. Nagyon szép, „borízű” irodalmi esteket tartottunk. Például Kálloy Molnár Péterrel volt egy „Szerelem a bölcsőtől a sírig” című egész estés „utazásunk”. József Attila-, Radnóti-, Ady-esteket adtunk. Aztán meghívást kaptunk egy táborba, és a gyerekek „elraboltak” bennünket. Egyszerűen kisajátították a zenekart. Mi pedig azt mondtuk: jó, adjuk meg magunkat a Sorsnak…! Ha a kicsiknek ez ennyire fontos, és ha ennyire egy húron tudunk velük pendülni, miközben nekünk semmiféle lelki problémát nem okoz, hogy nem 16-18 éves lányok ugrálnak a színpad előtt, akkor miért ne játszanánk gyerekeknek?

Eleinte még felnőtt-, de már gyermekbulit is játszottunk, így akadt néhány kellemetlen élmény, amikor a nagyoknak szóló klubestre elhozták a gyermekeket is a szülők. Este 8-kor… Nem is értettem. – És akkor kérték a Jancsi bohócot. Éreztük, hogy ez „gáz”, nem fog így működni. Ekkor döntöttünk a gyermekek mellett. Akkor még nem is volt szinte senki a Kalákán és Halász Juditon kívül a (csúnya szóval) piacon, pedig borzasztó nagy kereslet mutatkozott. Elkezdtük, és egy koncerten rögtön 4-5 újabb óvoda, tábor jelentkezett, hogy ide is menjünk, oda is menjünk. Azon kaptuk magunkat, hogy tele vagyunk bulikkal, és ez így van mind a mai napig.

MHH: Át kell térnem gyerekújságra?!

BG: Az biztos, hogy ezen a zenei „piacon” óriási a hiány. A nagy klasszikusok már inkább kifelé mennek, és fiatalok alig vannak. Akik pedig mégis, hát… Nem mindegyikre vinném el a gyermekemet. Nem egyszerű ám ez a műfaj! Sőt, kőkemény. Nagyon sokan megpróbálkoznak vele, aztán belebuknak. Ha a gyerekeknek nem vagy a játszótársuk, és nem tudod a figyelmüket azonnal és folyamatosan magadon tartani, akkor elvesztetted őket. A gyerekek nem udvariaskodnak.

Akadnak azért jók is, bár egy kezemen meg tudom számolni azokat a zenekarokat, amelyeket mi is elismerünk. Merem állítani, hogy legfeljebb néhány olyan együttes koncertezik az országban, amelyre jó szívvel elvinném a gyermekemet. Érdekes, hogy báb együttesből vagy gyerekszínházból például több nagyon remek is létezik. Zenekarból alig. A gyerekfülnek nem igazán tudnak dalokat írni. Talán a kommunikációval is baj van. Kitalálja egy nagy kiadó, hogy „megcsinálja” az új Halász Juditot. Keresnek egy színésznőt, akit nagyjából ismer az ország innen-onnan-amonnan. Felkérik. Írnak neki dalokat. (A zeneszerző persze vagy érzi a gyerekeket, vagy nem érzi. A szöveget pedig a gyerekek vagy értik, vagy nem értik.) Készítenek egy lemezt. Viszik a színésznőt jobbra meg balra. És a 10. koncert után a színésznő sírva jön le a színpadról, és azt mondja, inkább nem akarja ezt csinálni. Mert nem tud a gyerekekkel kommunikálni. Ha pedig egy művésznek nincs a színpadon sikerélménye, az egy idő után abba fogja hagyni, bármennyire is mondják neki: „De hát tele lehetsz bulival!” Ráadásul ez nem is igaz, nem fogják hívni, mert ha vannak a pályán jók, jobbak, még ha nem is annyira ismertek, akkor inkább őket fogják hívni. Viszont én is nagyon szeretem a ZamatŐrök, a MintaPinty és a Kiskalász Zenekart.

MHH: A könyvszakmát jobban ismerem, mint a zeneit, ott viszont szinte egyformán megél a piacon a gagyi, a középszer és a színvonalas kiadó is.

BG: Nem ítélkezem. Mindenki azt csinál, amit akar. Az biztos, hogy kevesen csinálják jól.

MHH: Virágozzék 100 zenekar? Nincs a felelőssége a színvonal emelésében a szakmának?

BG: Mindenféleképpen van, de az első szűrő mégiscsak mindig apu és anyu. Ahogy el kell tudniuk dönteni, beviszik-e a moziba arra a filmre a gyereket. Például a Harry Potter gyermekfilmnek tűnik, mert úgy van eladva, de az első 10 perc után esetleg összepisili magát a kicsi, és rohanva kell kivinni, mert valójában számára az horror. Lehet, hogy neki még csak a Bogyó és Babóca kell. A gyerekek között óriási különbségek vannak: fél év, egy év rengeteget számít. Tegnap még megijedt az Alma-koncerten is, holnap meg már itt bulizik. Én bízom a szülők józan meglátásában, mert ez mindenféleképpen a szülő felelőssége: megveszi azt a jegyet vagy nem?

MHH: Eszem ágában nincs ezzel vitatkozni, de mégiscsak léteznek szakmai kamarák és más színvonalat védeni hivatott szervezetek a különböző „iparágakban” is.

BG: Vagy demokrácia van, vagy nincs. Régen részben ezért volt az ORI [Országos Rendező Iroda]. Nem is lehetett úgy zenész valaki, hogy szerepelt egy tehetségkutatóban, és kész. Azt kell mondjam, bizonyos szempontból ez nem volt rossz. Nyilván jó az, ha a zenében és a művészetben is megmarad a szabadság, de a szakmai kontroll nem volna rossz. Ha legalább volna valamennyi. Legalább annyi, hogy ha már „felfedeztük” azt a gyereket (például egy tehetségkutatóban), akkor utána is nézzük meg, mi lesz vele. Ne legyen drogos, alkoholista, boldogtalan, amiért pár hónap múlva, amikor kijön az „újabb széria”, akkor őt egyszer csak elfelejtik. Pedig az a gyerek még nincs is „kész” szakmailag, mert azt sem tudja a színpadon, hogy jobbra lépjen-e vagy balra.

Nagyon sok koncertet adunk, így látjuk, hogy tele van – de telis tele! – a tehetségkutatósokkal a piac. Mindenhol ők lépnek fel. Látjuk elvérezni őket. Ott állnak a sörsátrakban, 3 részeg ember dülöngél körülöttük, egy meg pizzát majszol. Eltűnt mögülük a fény, eltűnt mellőlük Till Attila. Állnak, és nem tudnak magukkal mit kezdeni. Pedig egy ilyen helyzetben is el kell tudnia magát kurjantani: „Emberek, buli van!” Meg kell tudni csinálni ilyenkor is a bulit! Ez tehát szakma is (valahol). Meg kell tanulni, hogy kell feljönni a színpadra. Hogy kell megtalálni a színpad közepét? Hogy kell kommunikálni az emberekkel? Hogy kell köszönni? A legtöbben felkonferálás után feljönnek, és nem is köszönnek az embereknek! Holott ezek nem nagy kunsztok. De én persze könnyen beszélek, nekem még évekig volt Sík Olga az énektechnika-mesterem az Országos Szórakoztatózenei Központban. Vagyis én még végzett énekes, zenész vagyok.

Az Alma Együttes tagjai (balról jobbra): Szabó Tibor (gitár, tambura, bouzouki, basszusgitár, ütősök), Buda Gábor (ének, gitár), Maroevich Zsolt (brácsa), Székely Zoltán (furulya, kaval, tilinkó, szaxofon).

Kukkantson be fotógalériánkba itt!

Almavásár: az együttes címszavakban.