. Ma Géza napja van.
A Diótörő abszolút valóság
2012-10-15 03:21:51
A Diótörő abszolút valóság

A Diótörő abszolút valóság

A magyar színháztörténetbe a Vermesy-fesztivál 3. napján kétségtelenül bevonult Maglód is.

 

Bevonult városunk a színháztörténetbe, de nem pusztán azért, mert a Diótörő szövegébe hogy, hogy nem, bekerült Maglód, a MagHáz és a Suli-Bolt. Ikább azért, mert a felújított darabot még az október 27-ei budapesti, Ódry színpadi bemutató előtt láthattuk. A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves növendékei kis színpadra tervezték a játékot, sőt még gyermekek előtt sem játszották a próbák során, így a szombat esti előadás előtt jócskán izgultak.

 

Ha még a függönyök felgördülte előtt nem árulják el előre a Maglódi Hírhatárnak, mennyire lámpalázasak e többszörös újdonság miatt, és nem kérik, hogy mellőzzük ezért a vakuzást az előadás közben, sosem jövünk rá e kulisszatitkokra. Arra, hogy miért, illetve hogy milyen volt maga a játék, lapunk a későbbiekben remélhetőleg részletesebben visszatérhet majd. Addig is a szombati fesztiválnapot ünnepeljük meg a mű egyik társszerzője, Selmeczi Györggyel (képünk balszélén) készült beszélgetéssel.

 

Maglódi Hírhatár: Ül a komponista a zongoránál, kétségbeesetten klimpírozik, kalimpál, mígnem valahogy elébe kerül egy pohár …tea, és rögtön megjön az ihlet: kibuggyan a keze alól a világszerte ismert dallam. – A reklámfilmben, persze. Ön is teára szerez zenét?

 

Selmeczi György: Nem, nem…, egyáltalán nem teára.

 

MHH: Hogyan lehet mégis zenét írni egy ekkora, majd két órás darabhoz? Hogyan lehet ráhangolódni?

 

SGY: Mintegy 40 évet töltöttem el a színházi életben. Pontosabban párhuzamosan többféle szakmai életet éltem évtizedeken keresztül, de az egyik fő vonulat ebben a nagy párhuzamosságban a színházi munkásságom. Ebben olyan szélsőséges mértékben komponáltam zeneműveket színházak számára, hogy ma magam sem hiszem már el…

 

MHH: Tényleg igazán tekintélyes az életmű, de ennél a konkrét darabnál hogyan zajlott az alkotói folyamat?

 

SGY: Ez a darab a magyar színháztörténet egyik hőskorához tartozik: a nyolcvanas évekbeli Kaposvárhoz. Akkoriban néhány éven keresztül a Csiky Gergely Színház „házi” zeneszerzője voltam, elsősorban Ascher Tamásnak és Gothár Péternek.

 

MHH: Utóbbi követte el a Diótörő szövegkönyvét…

 

SGY: …és rendezte is az őselőadást. A darab pedig nem kevesebb mint 16 szezonon keresztül ment Kaposváron. Sikertörténet volt, hozzánőtt a társulathoz. Jordán Tamás barátom (aki nagyon szeret játszani) egyszer, de már Budapesten, megszavaztatta az időközben a fővárosba felszerződött hajdani nagy kaposvári generáció tagjait, hogy melyik volt számukra a legemlékezetesebb darab. A Diótörő a híres Marat/Sade után a második lett ezen a szavazáson, bár maga Jordán Tamás nem is szerepelt benne. Ez a darab tehát nemzedéki vallomássá nőtte ki magát. Talán éppen azért, mert a „technikája” műfajtörténeti kalandozás, amiben valamiféle szerencsés összefüggés mentén békésen megfér egymás mellett a magyar népdal, az amerikai blues, az operaária vagy az operettrészlet.

 

MHH: De ez a még nem is teljes lista „csak” a műfaji sokszínűséget, klasszikusságot mutatja, ám ha a nyolcvanas években ugyanolyan hitelesen és élesen tudott szólni, aztán még 16 évadon át, meg más színpadokon is, most pedig felújított változatban, 2012-ben a színi növendékeken és rajtunk is kísértetiesen nagyot üt, az a mondandó időtállóságát is bizonyítja.

 

SGY: Ezzel mélyen egyetértek. Az őszinteségfaktor teszi ezt. Akkor, Kaposváron kezdett el a magyar színház nagyon őszintén beszélni. Gothár Péterrel találtunk egy nyelvet, a közvetlen megszólítás nyelvét. Megláttuk az emberi esendőségnek azokat a rendkívül kedves mozzanatait, amelyhez jó terep lett Hoffmann gyönyörű meséje. Mindnyájan átéljük a karácsonyesték sajátosságait, a maguk gyönyörűségeivel és ellentmondásaikkal. Mindnyájunk életében van valahol egy Egéria is, egy olyan Egérország, amely veszélyes, de a pacifikálása nagyszerű feladat minden fiatalember számára.

 

MHH: Azért Hoffmann meséjének felemlegetése kicsit megtévesztő is. Éppen a mese miatt hoztuk el sokan kicsi gyermekeinket az előadásra, de tartok tőle, hogy ők nem igazán érthették meg ezt a darabot.

 

SGY: Nagyon sokat értettek belőle. Végig figyeltem az előadás közben a gyerekeket, és szenzációsan jó közönségként viselkedtek. Ők tényleg megijedtek, amikor jöttek az egerek! Egy pici gyerek mögöttem sírva fakadt, mert most nagy baj lesz, érezte, amikor jön az egérhad. Valami bámulatos ősi ösztönnel tudták a történetet is követni, a hősnek szurkolni. Képesek voltak arra is, hogy a negatív szereplőket felismerjék.

 

MHH: A társadalomkritikán túl (vagy innen) tehát egy másik dimenziót, jelentéstartamot hordoz számukra a darab?

 

SGY: Hála Istennek, hogy nem a társadalomkritikát értették meg, mert az mégiscsak múlandó.

 

MHH: Pedig akkor nem játszották volna a nyolcvanas évek óta…

 

SGY: Mégiscsak azt mondom, hogy a rettenetesen megindító emberi viszonylatok, a jóra és rosszra való fogékonyságunk különleges dinamikája jellemzi inkább ezt a darabot. Ezt mi felnőttek is tudjuk. Megnézzük a Koldusoperát, és Bicska Maxinak, a többszörös gyilkosnak, a gazembernek szurkolunk. De a mindennapi életünkből is ismerjük ezeket az ellentmondásokat. Azt, hogy hogyan képes az ember a bonyolult lelki folyamatokat valamilyen csodálatos rácsodálkozó ösztönnel megérezni. Ez a darab a rácsodálkozó ösztön szellemében született. Nekem az volt a feladatom, hogy ennek zeneileg „megágyazzak”.

 

MHH: Ismét ott tartunk tehát, hogy a zongorán fekszik a szövegkönyv, a nagy csokor dalszöveg, és a kérdés, hogy hogyan is fogott hozzá a „megágyazáshoz”?

 

SGY: Ehhez persze kellett Gothár Péter, akinek megvolt az egészhez a víziója. A munka kezdetétől tehát ott volt ez a vízió. Illetve valaki, aki elképzelte az egész előadást, ezt a fajta kommunikációt. Azután kellett még valaki, aki ilyen pontos és elképesztően magas irodalmi értékű, mégis humoros dalszövegeket képes írni, mint Kapecz Zsuzsa. Aki egészen kivételes képességű író; az a fajta, amelyik elmélázik a szituáción, és egyszer csak néhány frenetikus verssor jut az eszébe. A zeneszerző külön szerencséje, hogy ezek a verssorok még muzikálisak is, jól zenésíthetők.

 

MHH: Ezzel a szerény „technikával”, amivel szerzőtársait magasztalja, ügyesen próbálja elkerülni kezdettől a kérdést: mégis hogyan született a darab zenéje? A fesztivál nyitónapján Vermesy Andrásból, aki pedig nagyon látványosan, igazán érzékeny mimikával, átéléssel zongorázott, egyszerűen nem tudtam kihúzni, hogy mi játszódik le benne zenélés közben. Most pedig Önből nem bírom kiszedni, hogy a zene hogyan születik. Vissza fogják tőlem kérni a tanulópénzt, ráadásul pedig én, a botfülű, nem jutok el a zenei titkok közelébe sem!

 

SGY: Hogy ne kerülgessem tehát a forró kását: ez a feladat engem telibe talált. A tematika ethosza az elmúlt évszázadok során szépen felépült. Ez önmagában kihívás volt. De végig az foglalkoztatott, hogyan lehet olyan nívós zenét írni, amely nem adózik az „ezerfejű szörnynek”, a nagyközönség egyfajta igényszintjének, de mégis kedvesen gesztust tesz neki. Az „ezerfejű szörnyet” is pacifikálni akarja. Össze akartam békíteni az ősi daltoposzokat. A dal az emberiség legősibb, legőszintébb megnyilvánulása. Emberi mivoltunk legteljesebb megnyilvánulása. A dalnak mindig identitása van: rendelkezik egyfajta önmeghatározó képességgel. A magyar népdal összetéveszthetetlenül magyar népdal. Az amerikai blues összetéveszthetetlenül amerikai blues. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar ember nem képes asszimilálni a saját világába az amerikai bluest, vagy hogy abban a sok hollandiai magyar táncházban nem boldogok a hollandok a magyar népzenétől. Minden irányban lehetséges az integráció, de az identitás egy és ugyanaz. Az identitások megőrzésével egységet teremteni ─ ez érdekelt rettenetesen. Hogyan lehet összefűzni, összeollózni, hogy az egyik percben hallom a mezőségi lakodalmast, a következőben pedig valamelyik típusslágernek a motívumait. Nem tagadhatjuk le, hogy az élet olyan, amilyen. Nem válthatjuk le az akusztikai közeget, amelyben élünk. Ugyanúgy nem választhatjuk meg, mint a szüleinket. Azok között a zenék között vagyunk kénytelenek végigélni az életünket, amelyek megadattak számunkra. A mi korunknak ezek a zenék az adottságai: van benne opera is, műdal is, népdal, sláger és jazz. Mindennek az együttes megragadása foglalkoztatott. Hogyan tudom a saját korom zenei-akusztikai közegét egységbe forrasztani egy gyönyörű történet mentén, amely számomra az európai erkölcsi és esztétikai értékrendet közvetíti. A Diótörő ugyanis emblematikus: a Karácsony, a családmodell, a jó és a rossz esszenciája. Ezért volt gyönyörűség megírni, és megérni, hogy nem múlik el.

 

MHH: Változtatott rajta már valamit?

 

SGY: Semmit. Egy hangot nem változtattam rajta. Azóta él, és különböző körökben újra meg újra előkerül.

 

MHH: Részt vett a korábbi előadások létrejöttében is, vagy csalóka volt a ma esti látvány, mert csak bennünket ért a megtiszteltetés, hogy végigzongorázta és kísérte a darabot?

 

SGY: Valóban ez csalóka látszat. Az én zseniális partnerem az oktatómunkában Novák Eszter rendező, aki egészen kivételes ráérző képességgel és érzékenységgel végezte el a színpadra állítást. Bár még a színészek itt növendékek, és nincsenek birtokában a szakma teljességének, de annyira kivételesen tehetségesek, hogy az én szememben ez a változat teljesen egyívású a legendás őselőadással.

 

MHH: Különbözik tőle, de egyenértékű? Azt könnyű volt levenni (már csak a maglódi kiszólások, gegek miatt is, amivel a MagHáz és a Suli-Bolt, bizony, része lett a magyar színháztörténetnek), hogy alaposan belenyúlhattak az interpretálásba, de mitől volt más ez az előadás, mint az évtizedekkel ezelőtti?

 

SGY: Teljesen különbözik tőle, de mégis azonos vele. Számomra a Diótörő sorskérdés. Az én generációm számára egy nagy nemzedéki élmény, a korosztályom gyermekei számára egy nagy gyermekkori élmény. Így valamilyen módon ez a darab és ennek a darabnak a szelleme tovább öröklődött, és most hihetetlen érzés látni, hogy azoknak a „gyerekeknek”, akik akkor még nem is éltek, amikor ez a darab született, ma ez abszolút valóság. Mai hang, kortárs darab.

 

 

A szereplők (balról jobbra, állnak): Szabó Erika, Zoltán Áron, Vidnyánszky Attila, Tóth András, Zsigmond Emőke, Bach Kata, Janka Barnabás (ülnek) Tóth János, Vecsei Miklós, Csapó Attila és Mészáros Blanka.

 

A MagHáz igazgatója, a Vermesy Művészeti napok megálmodója és fő szervezője itt nyilatkozott a Maglódi Hírhatárnak.

 

A jobboldali képekért (2–4. fotó) köszönet illeti Késmárkiné Mach Máriát.

Utoljára frissítve: 2012-10-15 13:39:31

További híreink
2971 fővel nőtt a fertőzöttek száma, elhunyt 108 beteg
2971 újabb magyar állampolgárnál mutatták ki az új koronavírus-fertőzést, ezzel 322 514 főre nőtt beazonosított fertőzöttek száma hazánkban. A járvány kezdete óta elvégze...
2021-02-21 21:24:05, Hírek, Fókuszban Bővebben
Fekete-Győr András a Momentum miniszterelnök-jelöltje
A Momentum is bejelentette miniszterelnök-jelöltjét, így négyre nőtt a lehetséges ellenzéki jelöltek száma. A bejelentést felvezető videó már ízig-vérig kampányvideó volt...
2021-02-21 21:24:00, Hírek, Fókuszban Bővebben
A forgalomba kerülő Szputnyik vakcina nem egyezik a klinikai teszten vizsgálttal
Az engedély kiadását követően volt olyan professzor, aki ki is lépett a vakcina értékelését végző a testületből, mert a következményeket látva feleslegesnek érezte a munk...
2021-01-30 19:06:17, Hírek, Fókuszban Bővebben

Hozzászólások

Még nem érkezett be hozzászászólás! Legyen ön az első!

Hozzászólás beküldéséhez kérjük lépjen be vagy regisztráljon!
Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
2012 óta 11 pontot rontott Magyarország ezzel a szervezet szerint stabilizálta utolsó helyét az EU tagállamai ...
Bővebben >>