Stratégiánk az összetartozás
Tóth Istvánnal, a MagHáz vezetőjével, a Vermesy Péter Művészeti Iskola és a Vermesy Művészeti Napok alapítójával beszélgettünk a jó befektetésekre épülő Maglód kulturális mérföldköveiről, a komplex helyi művelődés és művészeti élet elmúlt esztendeiről és eljövendő terveiről.
Maglódi Hírhatár: A képviselőtestület augusztus 16-i ülésén elfogadta a MagHáz Cenrtum Kft. I. félévi pénzügyi teljesítéséről szóló beszámolót. Valójában azonban már csaknem 2 éve irányítod a MagHázat. Lehet már mérleget vonni?
Tóth István: A testületi ülésen is örömmel számoltam be két fejleményről. Az első: a „megörökölt” felnőttoktatási uniós pályázatot sikerült megnyugtató módon lezárni, amit az ellenőrző szervek is tudomásul vettek. Igazán nehéz munka volt ez. Bizonyára megtervezni és megnyerni is nehéz lehetett, Valló Péter és Pethő Ibolya felelősségtudata nélkül, akik oroszlánrészt vállaltak a pályázatból, nem sikerült volna a lezárás sem. Vecséssel és Ecserrel, azaz konzorciumi partnereinkkel, valamint az itt végzettekkel a jó viszony azóta is megmaradt.
MHH: Az ilyen egyébként fontos és kötelező tényközlések után szokták mondani a reklámokban, hogy végre elmentek a képernyő elől a nők, beszélhetünk immár a prosztatagondokról, vagy, ha már elmentek a férfiak, térjünk hát át a hüvelygombára…
TI: A pályázati gondok mellett valójában örvendetes mérföldkőhöz érkezett a maglódi művelődési élet – és ez a másik fejlemény. A művészeti iskolából ketten is bejutottak az egyetemre. Minden, amit eddig csináltunk, ebben a tényben összpontosul. Nem kell elmenni a III. vagy a II., a XVII. kerületbe, Maglódról (a művészeti szakközépiskolákon keresztül) is be lehet jutni a Zeneakadémiára. Innentől pedig már tényleg csak az illető fiatal művésztől függ, hogy hová jut. Budapest legnagyobb színpadaira-e, Bécsbe, Londonba, Párizsba? A művészeti iskola nem gyermekmegőrző, hanem a művészeti pálya előkészítője. Nem alibi tevékenységet folytatunk, hanem olyan professzionális munkát végzünk, amelynek eredménye van.
MHH: Az a kérdés, hogy ez egyedi jelenség-e, vagy immár egy folyamat kezdete, illetve folytatása?
TI: Ha „csak” egy tanulónk jutott volna be, az lehetne esetleg véletlen, de két művész belépője már nem az, hanem az iskola érdeme is. Ráadásul mások voltak a tanáraik: Nagy Leventét Kostyák Attila tanította hegedülni, Bérczes Mátét pedig Bak Ernő gitározni. A művészeti iskola létjogosultságának ez a bizonyítéka.
MHH: Kiszámolták, hogy Magyarországot lehetőségei legfeljebb 3 olimpiai aranyra jogosították volna fel, de 8 érmet szereztek az ezüstök és bronzok mellett a kimagasló teljesítményt nyújtó olimpikonjaink. Maglód, a művészeti iskola teljesítőképességét reálisan vajon milyen számok jellemezhetik?
TI: Most még nem a számolgatás és az arányosítgatás a lényeges szerintem. Azt tartom fontosnak, hogy bebizonyosodott, iskolánk kompatíbilis a Zeneakadémiával. Hogy aztán egy vagy tíz gyereket vesznek fel jövőre vagy azután, az már sok esetlegességen és a szerencsén is múlik a munka hatékonysága mellett. Az bizonyos, hogy ebből az iskolából ezek a tanárok be tudják juttatni tanítványaikat a szakközépiskolába, onnan pedig az egyetemre. Olyan erős kezdeti lökést kapnak itt, amely elviszi őket a középiskolába, és amely kitart még aztán is, elrepítve őket a Zeneakadémiáig. Ez is csodálatos eredmény.
MHH: Milyen fokmérője van még a művésztanárok teljesítményének?
TI: Valóban nem csak azért működik az iskola, hogy két-három évente bejuttasson valakit az egyetemre. Többnyire olyan muzsikusokat nevelünk, akik nem művészek lesznek. Műkedvelők és műértők lesznek. A családjukban előbb a szüleiknek, később a saját gyermekeiknek adják át azt a szeretetet, esetleg tudást, amit tőlünk kapnak. Számos példát ismerünk arra, hogy a családban együtt muzsikálnak, és ezt a családi zenélést az ünnepi műsorok összeállításánál is ösztönözzük. Például az augusztus 20-ai rendezvényen a Telek család négy, hozzánk járó gyermeke fog fellépni régi magyar egyházi, tánc- és komolyzenével. Műkedvelő zenészeinkre pedig később is számítunk akár mint kórustagokra, akár mint értő közönségre.
Az iskola nem túl nagy aulájában minden évben kiállítjuk a képzőművészetis gyermekek alkotásait. Meglehetősen nagy ilyenkor a zsúfoltság, 400 gyermek rohangál ott le és föl, akiknek a paravánok előtt lassítaniuk kell, és akiknek csak egy része festő. Mégsem rongálja meg senki a műveket. Nemhogy letépi, nemhogy összefirkálja, de soha egy tűrődés sincs rajtuk! Mi ez, ha nem a festő gyerekek jótékony hatása a társaikra? Megbecsülik egymás teljesítményét.
MHH: A MagHázról, a művelődési házról kezdtünk beszélgetni, de rögtön áttértünk az iskolára. Miért is?
TI: Arra építjük egész stratégiánkat, hogy az iskola és a művelődési ház szorosan összetartozzon. Azok a gyerekek, akik „kinövik” az iskolapadot, jöjjenek át a MagHázba, és lépjenek fel, muzsikáljanak, táncoljanak, állítsanak ki már nem csak a társaik és tanáraik, szüleik előtt, hanem mutatkozzanak be a város színe előtt is. Illetve jöjjenek el a többi művészeti rendezvényünkre is. Itt kell megemlítenem a Vermesy Fesztivált. Az idei már a 11. lesz, ahol az iskola legjobb diákjai, tanárai és nemzetközi hírű művészek lépnek fel együtt a MagHázban, illetve a templomokban. Szerepelni fognak tánctagozatunk mindig nagy közönségsikert arató csoportjai, és újra rendezünk tárlatot is. Most igazi csemegének ígérkezik, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadévesei Selmeczi György Diótörő című musicaljét adják majd elő. Én már majdnem beletörődtem, hogy az általam is nagyon tisztelt hagyományos színház kicsit statikus, deklamáló, így csak nő a távolság közte és a vonzó filmek között. Ehhez képest óriási élmény volt nézni ezeket az alig huszonéves fiatalokat, akik természetesen kitűnően mondják a szövegüket, kitűnően énekelnek is, de még hozzá akrobataként dobálják egymást, felfutnak a falra, és átbucskáznak a fejükön… Csak ámultam, mert úgy tetszik, ezek a fiatalok mindent meg tudnak csinálni - itt majd nekünk is.
MHH: Új tagozat szele csapta meg az iskolát?
TI: Ha tagozat még nem is lesz, de az bizonyos, hogy az iskolában például olyan szakemberek dolgoznak, mint Késmárky Uzonka, akinek a munkája révén a Csillag születik vagy az X-faktor nézői már ismerik városunk nevét.
Visszatérve a Vermesy Fesztiválra: anyagi okokból nem túl gyakran fordul elő Maglódon, hogy a legnagyobb előadók jöjjenek el hozzánk, de a magát nemzetközivé kinövő Vermesy-napokon mindig. Három fontos vonatkozása van ennek. Egyrészt az a leglényegesebb, hogy a maglódi iskolások lássák a legjobb magyar művészeket, de a Japánból, Németországból, Franciaországból, Svájcból érkezőket is, és az ő művészetük legyen a mérce. A magyarok közül elsősorban Kiss B. Attilát, egyik legfőbb támogatónkat említem meg (Montserrat Caballé csak úgy ment el Szegedre fellépni, ha garantálták, hogy vele énekelhet ott), a zenekarok közül pedig Selmeczi Jánosékat és Gál-Tamásiékat szeretném kiemelni.
Másrészt bebizonyosodott, hogy a művészeti iskolának érdemes volt felvennie Vermesy Péter nevét, sőt csak így lehetett mindezt elérni. Nem csak azért, mert ő olyan tanár és olyan művész volt, aki a magyar zenére, művészetre tette fel az életét, ezzel követendő példaként áll előttünk. De azért is, mert a neve Hamburgtól Kolozsvárig rendkívül erős összekötő kapocs. Ez a kezdeményezés pedig itt fogant meg, Maglódon. Városunk lehet ennek a szellemnek, ennek a magyar és egyetemes minőségi kultúrának művelője és élvezője. Így lehet a mentorunk Selmeczi György, a nemzetközi zenei élet emblematikus művésze. Vagy ezért van az, hogy az egyik német filharmonikus zenekar koncertmestere, Ágoston András, Vermesy nevét hallva, rögtön kötélnek áll („Á, Péter! Hogyne jönnék!”). Számunkra pénzben nem elérhető egy ilyen fellépés. Ugyanez vonatkozik számos hazai művészre, zenekarra is. Nem utolsó sorban Vermesy Andrásra, névadónk fiára, aki maga is zongoraművész.
Végül harmadrészt azért is kimondhatatlanul fontos a Vermesy Fesztivál, mert a legnagyobb művészek szívesen jönnek Maglódra. Érzik, hogy itt őket értékelik. Érzik azt a szerves létet, amely az óvodáktól, legyen az a Hétszínvirág vagy a Napsugár, az iskolán át a tanári karig, az értő közönségig terjed. Eljönnek olyan csekély tiszteletdíjért, amit meg tudunk fizetni, és megköszönik a tapsvihart. Eljönnek a Budapesti Fesztiválzenekarnak vagy Kocsis Zoltán Nemzeti Filharmonikus Zenekarának a tagjai. Idén októberben pedig vendégünk lesz Jandó Jenő, világhírű zongoraművész. Maglód felkészült arra, hogy befogadja a világszínvonalat.
MHH: Aki Kolozsvárott járt egyetemre, megfordult Pécsett, és Budapestről nevezik ki a bukaresti Magyar Kulturális Intézetbe, ahol az általa alapított Magyar Zene Fesztivál zsűrijébe a mai napig visszahívják, és több mint tíz éve töretlen sikerrel viszi a hátán a Vermesy-napokat, az bizonyára meg tudja ítélni a világszínvonalat. El is tudja hozni ide. De vajon Maglód lelkileg is kielégítheti-e mindezek a szakmai érvek mellett a MagHáz vezetőjét?
TI: Örvendek, hogy ezt a munkát végezhetem. A szakmai és baráti kapcsolatokat, amelyekre máshol szert tettem, itt szeretném beépíteni. Végzem a dolgom, nem is nézek sem jobbra, sem balra. Nagyon fontos persze a visszajelzés: a gyermekek szeretete, a szülők elismerése, a város megbecsülése, a szakmai elismerés. Ezért csinálom, és minden kollégám ezért csinálja.
Itt, Maglódon korábban is létezett színjátszás, Pávakör, komoly kulturális élet. Mindezek után a nyolcvanas években a település vezetői szolgálati lakást is biztosítottak az ide érkező pedagógusoknak. Ez nagyon komoly befektetés volt. Magam is így tudtam idejönni. Először még hihettem is volna, hogy ezért maradok, de nagyon jó kedvvel „ragadtam” itt, mert olyan lehetőségekkel találkoztam, amelyekkel érdemes volt élni. Nem is az én esetem fontos, hanem a jelenség. Olyan értékes házaspárok, fiatalok, tudtak Maglódon maradni, akik mára meghatározzák a művészeti, kulturális, tanügyi viszonyokat. A helyi hagyományokra alapozva alakult ki egy izmos és elkötelezett pedagógusréteg. Erre pedig ráépült a sport- és művészeti élet. Ez így egységes egész.
Az a lehetőség is elődeinknek köszönhető, hogy ebben a gyönyörű létesítményben, a MagHázban dolgozhatunk. Különösen megbecsüljük, mert tudjuk, hogy igen komoly ára van: az adósság. Egy ilyen intézményben nagyon jó munkát lehet és kell végezni. Mindnyájan többet vállalunk tehát, mint ami a munkaköri leírásunkban található. Tapasztaltabb és fiatalabb munkatársaimnak egyaránt köszönettel tartozom a támogatásért. A könyvtár munkájából például ki szeretném emelni a „Helyi értékeink” sorozatot.
MHH: Maglód lakossága nagyon sokszínű. Meg lehet felelni minden igénynek?
TI: Rendkívül nehéz. Természetes, hogy a helyi hagyományokat és képviselőiket megbecsüljük. Hálásak vagyunk azoknak a művészeti csoportoknak, akik erőn felülit nyújtanak akkor, amikor a szűkös anyagi helyzet ellenére is színvonalas műsorokat produkálnak rendezvényeinken. De az az egyik legfontosabb feladatom, hogy mindenki tudja, otthon érezheti magát itt. Úgy érzem, e téren azért mentünk előre. Például a Magdala Kórusnak vagy a Kacamajka Néptáncegyüttesnek egyaránt szívesen adunk helyet. Ha valaki mégis egyoldalúnak gondolná a művelődési házat, az azért lehet, mert bizonyos civil szervezetek rájöttek már arra, hogy élhetnek a lehetőségekkel, és elhozzák magukkal a híveiket is. Nem azért, mert kivételezünk velük, hanem mert ők vállalják, hogy megszervezik a saját életüket. Legyen az akár maglódi, akár magyarországi, akár össznemzeti szint. Senkit sem nézünk ki azonban a MagHázból véleménye, ízlése vagy nézetei miatt. Sőt lépten-nyomon deklaráljuk, hogy a sokszínűség szolgálata a feladatunk. Ha bárkinek van olyan elképzelése, amit meg szeretne valósítani, de nincs hozzá helye, jöjjön hozzánk bizalommal!
MHH: Milyen tapasztalatokat lehet leszűrni ehhez képest a MagHáz által kezdeményezett, közvetlen megkeresésen alapuló, házi közvélemény-kutatásból?
TI: Kettős eredményt könyvelhetünk el. Bár kevés olyan véleménnyel találkoztunk, amellyel ne lettünk volna korábban magunk is tisztában, de a második féléves kiemelt programjainkat szintén magukkal vivő munkatársak így közvetlenül beszélgethettek azokkal, akiknek volt mondandójuk, vagy kíváncsinak bizonyultak a rendezvényeinkre. Elmondhattuk őszintén, amiket nem szoktunk nagydobra verni, a problémáinkat, de a lehetőségeket is.
Az emberek pedig elküldték a címüket, hogy később is értesíthessük őket a műsorokról.
MHH: Ha a kétéves mérleggel kezdtük a beszélgetést, végezetül tekintsünk is előre két évet! Mi áll a középtávú koncepcióban a szokásos rendezvényeken kívül?
TI: Szeretnénk, ha a MagHázban olyan csoportok jönnének létre, amelyeknek a csirája már látszik is. Zenészként elsősorban zenekarokban gondolkozom, de természetesen másnak is van helye itt. A most már felnőtt tanulókat és a fiatal művészeket bevonva a „könnyű” műfajoktól a „nehézig” szívesen vennénk zenekarok létrejöttét. Olyan fórumokat szeretnénk, amely jó értelemben vett versenyre késztetné őket. Küzdjenek azért, hogy felléphessenek, és örvendjenek a lehetőségeknek. Egy zenei színház viszont talán még álomnak tűnik, de már itt lebeg a szemünk előtt. Azért dolgozunk, hogy a MagHáz olyan színészeket és zenészeket vonzzon ide, akik a zenés színházat vagy a zenét és a színházat felváltva művelve teremtenének itt, saját magunknak kultúrát.